Serj Tankian: Imperfect Harmonies

Addig csinálod ezt édes fiam, amíg végül senki sem fog szeretni. Mert az még hagyján, hogy elkészítetted a földkerekség legdemagógabb lemezét, az Elect the Dead-et, amiről sajnos csak úgy sütött sajna, hogy mennyire hiányzik Daron Malakian (nem feltétlenül hasonlóképp a kolléga Scars on Broadway lemezével), most tehát olyan vagy, mint egy kissé kifacsart, félbevágott narancs. Az is súlyos érvként szólt ellened, hogy minden megalomániád zöld utat kapott, ld. Elect the Dead Symphony. Abba is csak szomorú szívvel törődött bele a világ, hogy kértek legalább még egy rundot, tehát te és Daron is csináltok egy-egy újabb lemezt. És azt persze nem tudhatom, hogy milyen lesz az új Scars, de tippjeim azért vannak. No de most ne másokhoz méricskéljünk, foglalkozzunk csak veled, büdös kölök. Hát mi ez? Mik ezek az unásig ismert manírok, ez a gunyorosnak szánt, de igazából csak nevetségesnek ható hanghordozás, ugyanazok az énektémák újra meg újra, a mindig túllőtt hangszerelés, a szükségesnél mindenhol legalább két hangszerrel többel. Ami valamivel érdekesebb, inkább lefelé lóg ki, mint például a Beatus a maga slattyogó, megfáradt, gyakorlatilag gusztustalan hangzású dobgépével. Pedig látom én, hogy igyekszel. A számok kifejezetten egyediek, abban az értelemben, hogy mindben mintha kétszer, vastagon lenne aláhúzva a dallam, szánkba van rágva, hogy EZ-EGY-DAL, EZ-EGY-MÁSIK-DAL, ilyen és ilyen dallammal. Mégis az az érzésünk, hogy hiába játszik már másik trekket a lejátszónk, nem haladunk semerre, addig van ugyanis tömítve, bazsalyintva, túlgondolva, felpumpálva és hangszerelve minden, hogy végül úgyis ugyanúgy szól az egész massza. Aztán néha még emlékeztetsz magadra, de bár ne tennéd, így ugyanis még rosszabb érzés ezt hallgatni. Mert hát milyen jó is az a másfél fejhangú sor a Reconstructive Demonstrationben. Persze hol van ez attól, mikor még másodpercenként műfajt váltva hol fejhangon pittyegtél, hol öblös belső szerveid legmélyéről hörögtél fel, úgy néztél ki, mint a sátán, ördögi szakállad és bozontos szemöldököd mögül kivillanó, ádázan forgatott szemedben mégis minduntalan megcsillant az önirónia, értsd: gyerekek, mégis egy kő gazdag LA-i rocksztár vagyok, nyugi már, de mire ezt tudomásul vettük volna, már megint előtört belőled, immáron nem is a sátán, hanem egyenesen annak a kutyája és eresztetted ki magadból a mindenféle hihetetlennél hihetetlenebb hangokat és egyszerre megint komolyan volt véve minden. És ez a váltás dalonként ötvenszer. Ez persze főleg az első három System of a Down lemezen, a másik kettőn már kevésbé, de azért úgy-ahogy jók voltak azok is. Most meg zongora és vonósok és, bár imperfect harmóniákat ígér a cím, itt bizony minden perfekt, túl perfekt is. Ki nem mennél aktuális dal keretei közül, a világ minden pénzedért meg nem sértenéd a magad alkotta (magad paródiájaként értelmezhető) műfaj határait, ripacskodsz, áriázol, túl komolyan veszed magad, különösen az iróniád csontosodott meg, túlságosan rászoktál magadra, tudod, hogy na most, ezen és ezen a ponton kell némi ironikus ellenpontozás, és ott, pontosan ott kicsivel inkább orrhangon énekelsz, jelezvén, hogy most voltam önironikus. És akkor a helyenként már a SOADban is idegesítő, de ott a jó zene (meg úgy általában, a rockhagyományok) miatt elviselhető tömény demagógiáról még szót sem ejtettem. Hogy ezek a dalszövegek ugyanolyanok, mint a zene, már-már illetlenül túl sokat akarnak belenyomni a pofánkba. Minden egyes sorban valami lényegbevágó(nak szánt), valami különösen fontos üzenet. A dolog persze visszafelé sül el, az embernek ugyanis már annyiszor kellett meghatódnia az örmény nép, és úgy általában elnyomott ember, a kizsákmányolt szegények és jogfosztott tömegek satöbbi satöbbije hallatán, hogy még ha korábban a legvérmesebb hippi békeaktivista volt, most akkor sem tud mást tenni, mint szarni a dologra és egy feszültet ásítani, hogy ugorjunk már. Mert értem én persze, Serj, hogy te nagyszabású célokért küzdesz itt, hogy a zene a te fegyvered, de ez a fegyver már rég visszafelé sül el. Ilyen töménységben, ilyen ordenáré túlkontúrozásban ez nem megy, így a legkomolyabb mondandó is bohóctréfába fordul át. Pedig felteszem, nem ez volt a célt. Mondjuk, lehetne ez is. Régen, amíg félig ez is benne volt, sosem untalak vagy röhögtelek volna ki. Most meg nézz csak ránk.



Nem állhatom meg, hogy:

Linkin Park: A Thousand Suns

A South Park kicsit olyan mint a Biblia, legalábbis amennyiben az élet szinte bármely pontjának szimbolikus értelmezése kiolvasható valamely részéből. Van például az a rész, amikor Mr. Garrison ráébred a homoszexualitására, s a Star Wars vonatkozó jelenetét idéző belső tusakodás keretében végre megbékél magával. Akik követik a Linkin Park nevű fiúcsapat pályafutását - azokkal mindenek előtt együtt érzek, másrészt viszont - azok már a dolog elején sejthették mindazt, ami mostanra végre eljött. Kezdődött a dolog azzal, hogy a Hybrid Theoryn meg akarták csinálni ugyanazt, mint a Limp Bizkit, csak jobb hangzással és fantáziadúsabb frontemberekkel. Meglett. Majd lehúztak minden bőrt az első lemezről, kiadtak egy elég fantáziátlan, de legnagyobbrészt meglepően hallgatható remixlemezt (Reanimation), majd egy kifejezetten jót is csináltak, ami, amennyiben a korai KoRnt tekintjük nu metalnak, nem mondhatjuk, hogy azon műfaj legjobb lemeze, ahhoz azért kétségtelenül túl nyálas, maradjunk hát annyiban, hogy egy nagyon (de őszintén, tényleg nagyon) jó poplemezt. Ez a Meteora. Aztán megint jöttek az egyértelműen pénzszaporító kiadványok, köztük a Jay-Z lemezzel, az se lett rossz amúgy. Igaz, jó se. Aztán az előző, a Minutes to Midnight album már kifejezetten kínosan szar volt. Pedig voltak jó számok rajta, kettő legalábbis mindenképp, naná, hogy két kislemez, a What I've Done és a Bleed it Out. Most természetesen a 'jó' minősítéssel kellőképpen szabadon bánok, ugyanis viszonyrendszerem alapvetően a híg nyál zenei műfajra vonatkoztatható, nem abszolút. Nincs ezzel azonban semmi probléma, szólókarrierje kezdetén, mikor még helyenként szégyenszemre én magam is belefutottam pár ilyenbe a rádióban, Justin Timberlake-nek is voltak (ilyen értelemben) jó számai. Nos, ez a korszak, amikor még bármilyen értelemben jó dolgot csinálhatnak, sokáig úgy tűnt, le is zárult a Linkin Park számára. Hogy az új lemezzel mit kezdjek ehhez képest, bevallom, nem tudom. Holott tudtam, hogy eljön, hogy előbb vagy utóbb ennek a lemeznek el kell készülnie, hogy mindez, amit eddig ez az együttes csinált, egyszerűen nem vezethet máshova, most azonban, hogy mégis az A Thousand Suns szól a lejátszóból, nem igazán tudom, mire véljem. Az mindenesetre biztos, hogy a Linkin Park végre meglelte a saját garrisoni pillanatát, szembenézett a lelke mélyén rejlő setét (=ez esetben rózsaszín) árnyakkal és engedett a legkisebb ellenállás vonzásának. Ez ugyanis pop. Már nem gitárorientált, nem is szkreccselős, kicsit számítógéppel buzerálgatott, nem is annyira reppelt és főképp: Chester Bennington részéről már korántsem elhörgött hamisítatlan, híg fospop. Ez pedig a zenekar rajongói számára feltehetően katasztrofális hír, nemzetközi gyász, meg ilyenek, de mi, ti. akik végülis szarunk rá, megláthatjuk azért a pozitívumokat is. A számok ugyanis a maguk már-már zavarba ejtően ízléstelen rádiópop genre-alányalásával megszabadultak az "elkényeztetett újgazdag kölykök keménykedni próbálnak, na anyukádat röhögtesd" - bélyegtől és végre vállalják, amit már eddig is illett volna: nevezetesen, hogy mindenfajta eredetiségtől, ötlettől, zenei elkötelezettségtől és meggyőződéstől mentes, kommersz kis pénzgyárosok, akik voltaképp (hozzánk hasonlóan) ugyancsak szarnak mindenre, amíg elegen hallgatják és megveszik a dolgaikat. Bizonyosak lehetünk benne, hogyha eléggé jövedelmezne, jazzt vagy komolyzenét is játszanának, de talán egymás székletét is megennék a színpadon, ha kellően megfizetnék érte őket. És ez, bármily meglepő is, így van rendjén. A lemez ugyanis egy-két lehagyható butaságot (Burning in the Skies, Robot Boy, Iridescent) és a természetesen szokás szerint eltúlzott és túlagyalt producelést leszámítva teljesen rendben van, felszabadult, könnyed és bármit pittyegnek, zajonganak, satöbbiznek össze, ugyancsak szokás szerint: tök fantáziátlan (a giccsfaktorra már hadd ne is kelljen külön kitérnünk). A szövegek amúgy ismételten igen viccesre sikerültek, még ha a srácok nyilvánvalóan komolyan is gondolták őket, lázadó kamaszos hevületükben. A számok közül viszont ettől még meglepően sok az egészen elviselhető (When They Come For Me, Waiting for the End - többé-kevésbé -, Blackout). Van azért emlékeztetőül pici rep is (abból maradt a legtöbb), valami hörghurutszerű kiabálózás és persze agyoneffektelt gitárhősködés is, akik már erőlködtek valamit a hangszerrel, pontosan tudhatják is, hogy léteznek azok az effektek, amikre rákapcsolva a hathúrost, bármi jól szól. Na és ez pont a bármi. Jó poplemez.

Az már persze más kérdés, hogy popnak azért hallottunk már ennél sokkal jobbat is.




PS: Azért az az akusztikus gitár viszont már kicsit túlzás volt. Fujj, köpöd ki?!

Brandon Flowers: Flamingo

Miközben még mindig a The Killers tavaly előtti, egyszerűen gusztustalanul szar lemezének hatása alatt vagyok némileg, próbálgatom megfejteni, hogy mit szeretett (mit szeretett, imádott) annyira a világ (és a világ valamely részeként nem szégyellem, én is) ebben az amúgy nem sok különöset csináló popzenekarban. Elvégre is minden mozdulatuk, minden egyes hangjuk, ötletük, ritmusképletük ismerős már valahonnan, újat szinte semmit sem csinálnak, minden apró ötletük már megszületett a New Order, a U2, a The Cure vagy más zenekarok lemezein. A dolog (dolog alatt elsősorban a Sam's Town lemezre gondolok) mégis (tudom, ellentmondás) bombasztikusnak és egyedinek hatott elsőre (említett lemez sokadikra is). Lehet annyira rossz lemezt csinálni, hogy az visszamenőleg érvénytelenítsen minden korábbi érdemet? Nyilvánvalóan nem, mégis, a Day & Age-ről annyira sütött a fantáziátlanság, az átlátszó hülyeség és zenei bunkóság, hogy még most is gyanakvóan felhúzott szemöldökkel méricskélem Brandon Flowers frontember szólólemezét. Pedig igazán nem kéne, a lemez a maga nemében kiváló. A maga neme pedig természetesen a pop. Helyenként szinti, helyenként vegaszi diszkó, máskor rockosabb, de mégis velejéig pop marad. Méghozzá a legjobb fajtából, abból (és kísértetiesen ugyanabból) a fajtából, amilyet a The Killers is csinál, jobb pillanataiban. A hangzás persze gayebb valamelyet (bár már maga a Killers sem kutya e tekintetben), de mégsem túl extravagáns, sehol sem annyira pozőr, hogy az már megfeküdje a gyomrot. Ami a stílust illeti, itt tényleg patikamérlegen van kimérve minden. Pont jó. Azaz nagyon jó. Igaz, a kérdés azért adja magát, hogy végülis mi a rosseb az, amit a The Killers nevű zenekar tesz hozzá ehhez az emberhez, aki szólóban startból túlszárnyal az együttes három lemezéből kettőt. Hogy az általam amúgy rendszeresen az egekig magasztalt Sam's Townnál jobb-e ez, egyelőre nem tudom eldönteni, de még az is meglehet. Legalábbis bizonyos szempontból nézve. És talán, ha így vizsgáljuk, jövünk rá, miben más (legalább egy icipicit) a The Killers és Brandon Flowers zenéje. Előbbi valamivel több rockmanírból építkezik, picit, ha nem is keserűbb, de kesernyésebb, míg Flowers zenéje csupa fény, csillám és a határokig cukrozott, de még jólesően desszertízű műanyag. Komoly fogyasztásra, bár kétség kívül tartalmas élmény, nem ajánlott, nemes egyszerűséggel azért, mert komolyan - komolyanvehetetlen. Ez azonban nem a lemez hibája, ilyen alapon a komplett popzenei műfaj értelmezhetetlen. Márpedig - és talán nem kell újfent részleteznem, hogy e sorok írója mennyire idegenkedik a fent említett műfajtól -, ha ez a popzene, túl sok jó dologról maradnánk le nélküle. Ami pedig a The Killerst illeti: a következő lemezt ismét várni fogom. Méghozzá izgatottan.