Illő szeretet

Wild Beasts: Smother

Mert persze, hogy a Smother eleinte unalmas. Csak úgy hömpölyögnek az emberrel a számok (vagy inkább az ember a számokkal/ban), aztán úgy a Deeper környékén megváltozik (mondhatni: bekattan) valami - visszamenőleg is. Körülfolyja az embert ez a félhomályos, tisztázatlan hangulat, mintha csak Angelo Badalamenti, az Elbow és az Antony and the Johnsons keresné hármas számtani közepét, mert lynchesnek lynches, mégsem nyomasztó, érezzük benne az Elbow-t is, de nem olyan fényes a hangok és melódiák teteje, Antonyékhoz pedig nem elég melodramatikus ez a zene. Eszébe jut az embernek pusztán a ködös, lekvársűrűségű hangulatról egy zeneileg amúgy nem igazán idevágó együttes, a Moloko, de hogy zeneileg is eggyel közelebbit mondjak, akár a Texas legszebb melankolikus pillanatai, vagy a maga után betölthetetlen (vagy hát...) űrt hagyó The Czars. Ezek, igaz, mind szabadasszociációk. Holott lenne mit írni a már harmadik nagylemezénél tartó kendali kvartettről, elvégre is előző, Two Dancers című lemezüket még Mercury Prize-ra is jelölték. Itthon mégis egzotikumnak számítanak ezek az indie, valójában persze, ha nem undorodnék e hangzatos-semmitmondó kategóriáktól, úgy mondanám: poszt-indie zenekarok, azok, amelyek tagjai nem feltétlenül tíz éve ugyanolyan tónusban recsegő, torzított hangzású telecastereken kaparásszák ugyanazt a két-három akkordot, miközben a vállukat rángatják ütemesen (nem mintha ezzel amúgy gond lenne), hanem amelyek képesek mindezen felül összetettebb, kevésbé populáris, igaz, elmélyültebb konstrukciókban gondolkodni. A Wild Beasts albumát, minek tagadjam, magam is csak találomra hallgattam meg, no meg némi sznobizmusból, elvégre is ezt a zenekart kellő (könnyű)zenei műveltséggel azért úgy illenék szeretni, mégis, kezdeti unatkozó szkepszisemen felülkerekedett a zene. Ebben az élményben pedig idén inkább csak fordítva volt részem. Le a kalappal az év egyik legjobb lemeze előtt.

Nincs mire felkapni

Arctic Monkeys: Suck it and see

Voltaképp nincs baj az Arctic Monkeys-zal. Mármint mi bajom lenne velük, az ezredforduló egyik legjobb zenekara, már a korai EP-éik összehasonlíthatatlanul egyéniek voltak, a dalaik (azóta is mindig elmentek a slágeresség határáig, sőt, mikor az ember egy pillanatra nem nézett oda, vagy pislogott, még át is lépték többnyire ezt az igen vékony határvonalat, közben azonban sosem löttyentek át (már hogy sem a dalok, sem maga a zenekar) a kommersz oldalra, nem kezdtek fogyasztható indiet gyártani, mint oly sokan az évezredeleji nagy gitárrobbanás szülötteiből. Mostani lemezükön sem ezt teszik, azaz nem ezt teszik. Mást se sokat, igazából, mert érezzen az ember bárhogy is a zenekar eddigi karrierjével kapcsolatban, ez az első eset, hogy a srácok érezhetően nem nagyon erőltették meg magukat. Míg az első, baromi hosszú című albumuk inkább tűnt sokszínű próbálkozásnak, slágerekkel tűzdelt termékmintának, hogy ezt meg ezt is tudjuk ám, a második, Favourite Worst Nightmare című viszont már az elsőnél sötétebb tónusú mestermű, tökéletes album tökéletes dalokkal, eddig egyelőre úgy tűnik, egyértelműen a pályacsúcs. Holott a harmadik, a Queens of the Stone Age-vezér Josh Homme produceri közreműködésével készített Humbug se sokkal maradt el tőle. S bár a rajongók egyértelműen ez utóbbi lemezt tartják a leggyengébbnek, állíthatom, nem az. Nemcsak azért, mert (bármily nehezen hihető is volt elsőre), a QUOTSÁnál bevált, Homme védjegyévé vált gitárhangzások igenis, örömteli friggyel házasíthatóak Alex Turner keserédes kompozícióival, hanem mert a dalok is jók voltak rajta. Lehet, hogy az én ingerküszöböm van túl alacsonyan, de ezzel a két kritériummal már nagyjából körül is tudok írni egy jó lemezt. Most meg itt ez a lecsupaszítottnak, egyszerűbbnek szánt lemez, ahol az Arctic Monkeys szándékosan nem kíván pöcsölni a gitárhangzással, effektekkel stb-vel ennyit, csak úgy zenélne séróból, minél eccerübben, ahogy a jóisten megteremté - ha nem is őket, de minimum a rockzenét. És (ha már emlegetettük az imént) isten látja kicsiny lelkem, én örülnék is a koncepciónak, ez alapján elképzelhető volt ugyanis, hogy ismét valami, ha apró is, de újdonság integrálódik az AM zenéjébe, de ha nem, hát annyi baj legyen, szarok is én az újításokra, csak kapjak jó dalokat. De nem. Mármint, és akkor itt kanyarodnék vissza a cikk elejéhez, nincs, tényleg, komolyan nincs az Arctic Monkeys-zal, és akkor már pontosítsunk, tehát: friss, Suck it and See című lemezükkel az égvilágon semmi baj - azon kívül, hogy teljesen fantáziátlan. Mert megvan itt minden, rendelkezésre állnak az éppen most kanonizált, saját maguktól újra- és újranyúlt megoldások, a náthás, hamiskás akkordok, Turner hetykén nemtörődöm(nek hangzó, valójában nagyon is átgondolt, profi) énekszólamai, szellemeske, cinikusan csavarodó szövegek, megvan tehát minden, csak épp ötlet nincs. Nincs mire felkapnunk a fejünket, ugyanazok a dolgok, megint ugyanazok, anélkül, hogy bármi is más lenne. A lemez minden számát hallottuk már korábban és nem azért, mert előre kiszivárgott a neten. Már az első hallgatáskor ismerjük ezt mind. És hiába tetszik is, ha ennél többet várnánk a világ egyik legjobb zenekarától. Elnyomunk egy ásítást, ők is, aztán vissza a próbaterembe, még pár bőrt lehúzni. Nincs semmi gond az Arctic Monkeys-zal, csak sajnos örömünk is egyre kevesebb.