2009. március 17., kedd

John Frusciante - The Empyrean


John Frusciante mindig is volt annyira zseniális, sokoldalú és hálisten termékeny előadó, hogy jóformán mindenre érdemes volt odafigyelni, amit csinált, még akkor is, amikor egy évben több szólólemeze jelent meg. (Az akkortájt erőltetett, mit erőltetett, nagyon is eredményesen működtetett karcos, demoszerű hangzású lemezei nélkül talán Bon Iver korszakalkotó bemutatkozó lemeze sem készülhetett volna el - vagy legalábbis nem az ismert és szeretett csupasz formában.) Ennek az időszaknak azonban már vége, legalábbis Johnnál, új, fátyolos popdalait ugyanis immáron nem pusztán többé-kevésbé pontosan (ez egy Frusciante szintű gitárosnál még így is pontosabb és ihletettebb játékot jelent mint a planéta legtöbb zenészénél), hanem a legnagyobb művészi igényességgel kiérlelt, megírt, hangszerelt és profin producelt formában tárta elénk.
A The Empyrean a 2009-es év egyik legpozitívabb meglepetése, a lemez Frusciante korábbi, néhol nevezen élvezhető, gyakran öncélú művészkedésén túllépve igazi lemezként funkcionál, teljes és telt zenekari hangzást tapasztalunk és helyenként még slágeres megoldásokat is (leginkább az Unreachable-ben). A Red Hot Chili Peppers gitárosának hitéletétől áthatott anyag ettől még azonban nem lesz valami rádióbarát szar, a megszólalás, bár valóban lényegesen felhasználóbarátabb mint korábban bármikor, a zene ettől még okos, összetett, intelligens és többrétegű, nem is kell túl messzire mennünk példáért: elég csak meghallgatni a God című tétel ravasz megoldásait, vagy az albumot nyitó kilenc perces monstrumot, ami tulajdonképpen egy végtelen, őrületes gitárszóló, a Before the Beginninget. Természetesen, mint a legtöbb lemezen, ezen is vannak gyengébb darabok, azonban Frusciante becsületére legyen mondva, olyan szám egy sem hallható a több mint egy órás anyagon, amiben ne lenne valami érdekes, különleges csavar (ettől még mondjuk nagyon kilóg a sorból, méghozzá lefelé a Dark Light, ami, külön pech, a lemez második leghosszabb opusa). A gond csak ott van, hogy közepes számból is sok van és kevés a fenntartások nélkül dícsérhető jó. Frusciante-tal az a legnagyobb probléma szerintem, azért nem tud szólóban is olyan ikonikus legenda lenni mint zenekari tagként, hogy amint egyedül marad, elveszti a RHCP-ben amúgy tökéletesen működő arányérzékét és hajlamos meglehetősen túlzásba vinni a dolgokat. Ezért lehet az, hogy bár van egy csomó jó ötlete és végre már a kidolgozás is profi, a dolog valahogy még mindig nem átütő, nem úgy és nem annyira, ahogy egy John Frusciante-től elvárná az ember. Az egész problematikát híven szemlélteti a Central című dal is, amiből ha kábé a fele maradt volna meg (lehetőleg inkább a második fele), egyenesen tökéletes lett volna, így egyike a nagyon hullámzó színvonalbeli szélsőértékek közt lebegő daloknak, amiknek vagy az eleje vagy a vége dögunalom, de a másik fele egyenesen zseniális. És a szándék most valóban nem az, hogy (amúgy is igazságtalan módon) egy négytagú zenekart méricskéljek össze egy emberrel, de ez, ez a túlírás, túlerőltetés az, amit a RHCP-ben nem nagyon tudunk elképzelni. Ennyit tesz a külső kontroll. Ami viszont még nagyon örömteli az Empyreannel kapcsolatban, az az, hogy a nem is kevéssé leülepedett lemezközép után a vége ismét elég egységesen jónak mondható, az előbb már emlegetett Central, a Frusciante-tól korábban elképzelhetetlen énekstílust és hangszínt felcsillantó bravúrdarab, a kissé elmebeteg One More of Me és a kedves, visszhangosan csilingelő, a lemez tematikai keretét lezáró After the Ending végül szépen kikerekítik a hallottakat. Milyen kár, aminek voltaképp örülhetnénk is: nevezetesen, hogy a The Empyreanhez kapott két béoldalas szám, a Today és az Ah Yom is magasan üti a lemez átlagszínvonalát. Egyik szemünk így, másik úgy. Azért inkább nevet.

2009. március 15., vasárnap

Bon Iver - Blood Bank EP


A Blood Banket immáron egy három tagú Bon Iver vette föl, nem pusztán a művésznév mögé rejtőző Justin Vernon. Ez mindjárt a legelső, címadó dalban érződik a lemezen, a dob kifejezetten jót tesz Bon Iver néhol kissé szétfolyó dallamainak, még érzékletesebb a fokozás és a lágy gitár- és énektónusokat immár van mivel ellenpontozni. Maguk a számok nagyjából ott veszik fel a fonalat, ahol Justin a 2007/08-as (kétszer is megjelent a lemez) For Emma, Forever Agon abbahagyta, tehát a legjobb formában, ismét klasszisokkal a zenei mezőny legnagyobb része előtt, a dalok bár továbbra is lassúak és szomorúak, élettel és életszeretettel teliek, méghozzá nem is az Emma lemez rideg, téli hangján, hanem valódi melegséget árasztva. A Blood Bank igazi Bon Iver klasszikus, a Beach Baby meghatóan kedves és ötletes kis dal, a Babys pedig immáron hangszeresen is újít a reperoárban: minimalista zongoraszólam kíséri végig a számot. A legkísérletibb azonban az új dalok közül mindenképp a bátran vocoderező és kizárólag az egymásrakevert vokálmanipulációk együttes, bizarr kórusát használó Woods. Bon Iver új dalai bár már nem hatnak azzal az átütő erővel, amivel anno a For Emma, Forever Ago, mint kisebb könnyűzenei paradigmaváltás letaglózta az embert, ugyanazzal az átütő erővel bírnak mint a nagylemezen. Reméljük, ez így is marad és Bon Iver, illetve immáron a három tagú Bon Iver bejárja a most még egyértelműen előtte álló utat, azok lesznek, amik már most is egy kicsit: élő legenda.

The Pains of Being Pure at Heart - The Pains of Being Pure at Heart

Ha az ember valami igazán üdítő, könnyed és kikapcsoló zenére vágyik, hát meglelte és hát valljuk be, de előtte nézzünk őszintén magunkba, nem erre vágyunk mind? Pláne egy olyan, nem panaszkodásképp említem, de meglehetősen satnyán induló évben, amikor pont ilyen zenéknek vagyunk nagyon is híján. Tavaly ilyenkor már a Charlatans, a Tokyo Police Club vagy az azóta sajnálatosan megszűnt The Long Blondes lemezeitől lehetett jó kedvünk, ha úgy akartuk, akár egész nap. Idén ezt a történelmi tettet az első nagylemezével rögtön hibátlanul teljesítő New York-ban székelő The Pains of Being Pure at Heart vállalta magával. Mivel manapság igen nagy divat mindent a hatásokból levezetni, mi sem állunk ellent ezen kísértésnek: a TPOBPAH-ra elsősorban a korai R.E.M., a nyolcvanas évekbéli pszihedelikus-hippi vonulatában tobzódó The Cure és leginkább a The Smith voltak hatással, olyannyira, hogy utóbbit egészen átütőnek érezzük, még nem zavarónak, de már majdnem: az énekes/gitáros srác helyenként például egészen Morrissey-t idézi, de ami még megdöbbentőbb, hogy a gitárjátéka ezzel egyidőben Johnny Marrt juttatja eszünkbe. Nem is rossz. Persze az ilyen cuki és aranyos bemutatkozó lemezek egy nagy hátránya alól a The Pains of Being Pure at Heart sem mentes, nevezetesen a dalok meglehetősen egydimenziósak, egyhangúak, mondhatni nehezen megkülönböztethetőek, az is igaz viszont, hogy a Contendertől a Gentle Sonsig terjedő tíz szám igazán együtt, egy ilyen kissé kesernyés, szomorkás, de azért mégis nagyon vidám, a nyolcvanas évek elejének (már csak nevében) posztpánk amerikai értelmiségi poprockját idéző lemezén érvényesül igazán. Az a fajta lemez ez, amit az évek során rongyosrahallgatunk majd, hogy mellé köthessük az egyetemista évek ilyen-olyan emlékeit és harmincasként legyen majd min bömbölnünk mikor megkérdezik a fiatalabb haverok, hogy ezen meg mégis hogy a frászba lehet sírni? Egyszóval semmiképp sem lebecsülendő a Pains bemutatkozó lemeze, ha mégis így tennénk, magunkat becsülnénk le, a mi zenehallgatói igényeinket, ami viszont jóformán értelmetlen. Biztos vagyok vele, hogy a 2009-es év egyik legjobb lemezével van dolgunk.

2009. március 8., vasárnap

U2 - No Line on the Horizon


Elöljáróban: nem, nem a U2 presztizséhez méltó áhitattal foglalkozom ezzel a lemezzel. A tiszteletkörök túl kézenfekvőek, mindenki tudja, hogy a U2... Amúgy is helyesebb még az érdemi kritizálás előtt szétválasztani a U2-t mint megosztó (igen, én azon a párton állok, akik szerint Bono inkább gusztustalan mint rokonszenves) társadalmi jelenséget és a U2-t mint a világ egyik legjobb rockzenekarát. Gondolom, mondanom sem kell, ez a rövid poszt az utóbbival foglalkozik.
Nézzük akkor a lemezt az elejétől kezdve nagyjából négy meghallgatás és hosszas emésztgetés után: a címadó dal nem igazán nagy találat, viszont nem is tartozik a zenekar legrosszabbjai közé, mindenesetre könnyen feledhető, messze nem olyan erős és lehengerlő nyitány mint pár éve a Vertigo volt. A második dal, a Magnificent viszont viszi a pálmát, elsősorban The Edge miatt, aki ismét tudott találni egy egyszerre fülbemászó és függőséget okozó riffet azon a bizonyos gitáron, nem szívesen lövöm le előre a poént, de a lemez legjobb és kishíján egyetlen igazán maradandó jelentőségű dalával van dolgunk. A Moment of Surrenderben már kiábrándító, unalmas és fantáziátlan alapokra még unalmasabb és fantáziátlanabb részek építkeznek és mindeközben szöget üt a fejünkbe, hogy az előző, How to Dismantle an Atomic Bomb lemez óta Bono tényleg elfelejtett (jól) énekelni? Hol vannak az atombombás lemez jobbnál jobb dalai, ötletei és megoldásai? Talán a lemez hátralevő részében? Így, három tétel után még remélünk. Az Unknown Caller már azért eggyel jobb kategóriájú szerzeménynek számít, bár az első fél perc bizonytalan, halk vinnyogása még az A-ó-ó-ó-ó-ó vokál előtt azért ront egy kicsit a kedvünkön. Ettől függetlenül a szám, bár nem valami nagy dobás, elég kellemes, hangulatos, szép darab, kár, hogy Bono helyenként, főleg a nem szöveges énekrészeknél, hihetetlen, de kifejezetten hamiskásnak hat. Mindenesetre ez a track majdnem olyan jó mint a Magnificient, négyből tehát kettő eddig. Sajnos a U2 ahelyett, hogy ígéretéhez híven csomót újított volna a mostanra meglehetősen el-, illetve lehasznált hangzásvilágon és manírgyűjteményen, ugyanazt csinálja, csak pár szinttel alacsonyabb színvonalon mint a szinte minősíthetetlen I Go Crazy if I Don't Go Crazy Tonight-ban, a "You don't know how beautiful you are" résznél fülsértően hamisan szóló vokállal operáló és az "I don't wanna talk about wars between the nations" résznél intenzív hányingert okozó bulizós opusban, a Get on Your Bootsban, vagy az egyszerűen csak idegesítő Stand Up Comedyben (ha nem tévedek nagyon, a korai Soundgarden nagyon gyenge és átlátszó utánzási kísérletének lehetünk itt fültanúi). Ezen a ponton már kifejezetten ideges az egyszeri rajongó, az egész lemez valahogy unott és löttyedt, mintha tök mindegy lenne a zenekarnak, hogy mit ad ki a kezei közül, ennek eredményeképp pedig nekem sem nagyon marad kedvem meghallgatni ezt az anyagot, amint letudtam a kritikát. (Soha korábban még nem fordult elő velem ilyen egyik U2 lemezzel, pedig hát azért nem volt mind remekmű, de a többségük közel járt hozzá.) Gondolom, a Being Born elején hallható flöttyögés lehet az a bizonyos "új, elektronikus hatás", amivel a zenekar a megjelenésig blöffölt. Lehet, hogy nem lett volna hülyeség némi igazi elektronikát is csatasorba állítani, a Pop lemeznél anno ez még nagyot lendített a hangzáson. Komolyan örömmel töltene el, ha találkozhatnék valakivel, akinek ez őszintén tetszik. És hogy mit művelt Brian Eno, a világ egyik legfantasztikusabb producere, míg ez a lemez készült? Elképzelhető, hogy még ez a lepkefing teljesítmény is az ő megfeszült munkájának az eredménye. A végeredmény még így is kínosan egysíkú. Hogy ne csak fröcsögjünk: a White as Snow ha nem is érdekesen, de egészen korrektül indul, Bono extravaganciájának időszakos csökkenésével fordítottan arányosan rögtön emelkedni kezd a színvonal, ha már unalmas rockballada, még leginkább ez. Hogy mennyire közhelyesek az olyan sorok, mint hogy "And the water, it was icy / As it washed over me / And the moon shone above me", most ne feszegessük, maradjunk meg a pozitívumok rögzítésénél, ez a dal legalább a közepesnél valamivel jobb. (Az előző lemezre mondjuk nem fért volna föl.) A Breathe-ből megtudhatjuk, hogy Bono még mindig előszeretettel hallgat Bruce Springsteent, sőt, csak most igazán és nem is szégyell meríteni A Főnöktől, vagy inkább a tőle merítő The Hold Steadytől, igen, ez a szeköndhend szeköndhendje. Esküszöm, nem kötözködöm, még azt is elismerem, hogy nem a dallal van az alapvető probléma, de ha megfeszülök, sem tudom úgy érezni, hogy ez jól állna a U2-nak. Az azonban örömteli, hogy a lemez másik legjobb dalát, a Magnificient mellett még emlékezetesnek és kifejezetten értékesnek mondható Cedars of Lebanont a lemez végére pakolták. A track visszafogott, elegáns, szép és visszafogottságában több érzelmet közvetít mint ez az egész majd egyórányi lelkisegélyparádé együttvéve. Azonban a kitűnő lezárás ellenére a No Line on the Horizonról együttvéve pontosan az mondható el, ami a borítóról, tudjuk, hogy ez művészet, vagy legalábbis annak tekintendő, de ez magából a műből nem derül ki. Újabb bőr lehúzva, megjelenés kétezer-kilenc kipipálva.

2009. március 1., vasárnap

Various Artists - Dark Was the Night


Karitatív lemezekből, bármily nemes célból jönnek is létre, nem szokott túl sok jó kisülni. Ezesetben azonban az összeállítást és kiagyalást két olyan fickóra bízták, akiknek szinte lehetetlen csalódni az ízlésében, nevezetesen Aaron és Bryce Dessnerre a The National dalszerző testvérpárára. Az összesen harmincegy vadiúj dalból álló, két cédés összeállítás olyan nagy nevekkel büszkélkedhet, mint természetesen a The National, Bon Iver, a Decemberists, Sufjan Stevens, az Arcade Fire, a My Morning Jacket, a Yo La Tengo vagy Antony Hegarty. A legkiemelkedőbb teljesítményeket jegyző előadók azonban nem feltétlenül (legalábbis nem minden esetben) estek egybe a legnagyobb húzónevekkel. Az első olyan szám, amire felkapjuk a fejünket a hármas track, a kanadai énekesnő, Feist és a többek közt a Death Cab for Cutie-ben tevékenykedő Ben Gibbard közös produkciójaként jegyzett Train Song (nem mellesleg: a kesernyés, édesbús dal egy Vashti Bunyan feldolgozás). Innentől pedig hosszú ideig nincs megállás (a lemez kezdete sem rossz, a Dirty Projectors izgalmas felütést ad az anyagnak Knotty Pine című dalával, de az igazi móka valóban csak a Feist/Gibbard dalnál kezdődik), egymás után következik Bon Iver a For Emma, Forever Ago gyönyörű dalcsokrának szívettépő, atmoszférikus vonulatát továbbvivő Brackett WI, majd a Grizzly Bear új dala, a Deap Blue Sea, amit a korong (duplakorong) egyik csúcspontja követ, a The National magávalragadó, So Far Around the Bend című opusa. Érdekes módon pont a címadó szerzemény, a Kronos Quartet Blind Willie Johnson-feldolgozása az egyik legidegtépőbb az album kísérleti szerzeményei közül, minden jóindulatom ellenére is azt kell mondjam, nehezen hallgatható végig ez a track egyhuzamban. Ez után azonban méltányos kárpótlásban részesülünk: nevezetesen két olyan kolaboráció miatt, aminek a létrejöttéért nagy valószínűséggel minden épeszű zeneszerető odaadná a fél karját: először Antony Hegarty és Bryce Dessner páratlan Bob Dylan-feldolgozását, majd Justin Vernon (tehát Bon Iver, immáron másodszor a lemezen!) és Aaron Dessner szerzeményét: a Big Red Machine-t. Kisebb hullámvölgy után a lemez vége erősödik megint lenyűgözővé: Feistet is másodszor hallhatjuk a lemezen, ezúttal a Grizzly Bearrel kollaborálva, egy újabb zavarbaejtően intim, melodikus dal (Service Bell) erejéig, amit Sufjan Stevens monumentális tízperces monstruma követ, a pszihedelikus, végletesen különböző részekből összeszerkesztett, mégis szerves egésszé összeálló You Are the Bloodja követ (Bevallom, én is csakl most olvasom, teljes megdöbbenésben, hogy még ez a dal is egy feldolgozás, hát igen, emlékezzünk csak Jack Black találó soraira a Tribute-ból...). Vége az első lemeznek.
A kettes lemez kezdése még pazarabb mint az elsőé, a Spoon egy egészen pompás dallal (Well-Alright) teszi igen magasra a lécet, amit aztán (bár nem nyújt rossz teljesítményt) nem is tud megtartani a Dark Was the Nighton szereplő egyik legnagyobb név, az Arcade Fire sem, akiknek Lenin című új dala nem sok újat tud mutatni a korábbi munkáik ismeretében, igaz, még így is egy jó számot hallunk. A Beirut dala (Mimizan) kellemes, a My Morning Jacketé (El Caporal), mint a legtöbb szerzeményük, egyszerűen csak idegesítő. A The New Pornographers ezzel szemben a válogatás egyik, ha nem a legjobb pillanatát jegyzi a Hey, Snow White című Destroyer dal újraértelmezésével és legnagyobb gyönyörünkre közvetlenül ezután hangzik el a Yo La Tengo Snapper-feldolgozása, ami szerény véleményem szerint az egész lemez talán legnagyobb találata. Kapunk egy Amazing Grace-variációt is, méghozzá a Dirty Delta Blues-zal kiegészült Cat Powertől, ami méltó párja az első cédén díszelgő Feeling Good-feldolgozásnak a My Brightest Diamondtól. Andrew Bird is érdemel minimum egy pirospontot a The Giant Illinois interpretálásáért, de - lehet, hogy sznob vagyok, mégse érezhetek másképp - ilyen helyzetekben valahogy mégis nagyobb megbecsüléssel kell, hogy viseltessek a saját számmal szereplő és azzal lenyűgözni tudó előadók előtt, mint amilyen a Bright Eyes-ban vitézkedő Conor Oberst és Gillian Welch Luája, ami a maga nemében még a lemezeleji Train Songot is lepipálja. És bár a lemez érdemi része itt ér véget, a Blonde Redhead and Devastations és Kevin Drew Love vs. Porn-ja szépen lekerekíti ezt a monstre zenei orgiát. "Mit tehetnék, széttárom a kezem", ahogy Lovasi énekelte anno, amit ugyanis elvárhatunk egy HIV-betegeknek készült, karitatív válogatáslemeztől, bőven megkaptuk, sőt, betyárul jól jártunk.

(Videónak jöjjön egy kis érdekesség: az eredeti Dark Was the Night Blind Willie Johnsontól.)