2012. január 29., vasárnap

Besztof 2011 (IV.): 5.

5. - PJ Harvey: Let England Shake

PJ Harveyt itt most nem részletezendő magánéleti okokból hosszú ideig nem hallgattam. Amolyan dacreakcióként, de aztán ha az ember olyasmi listát szerkeszt, mint amilyen ez a top 50 is, akkor mit lehet tenni, fel kell adni az amúgy is erőltetett ellenállást és feltenni a Let England Shake-et. Pláne, hogy szinte minden nívós listán benne van a legjobb tízben, de inkább ötben, sőt, inkább pont a legelején ez a lemez. S mint hogy ettől függetlenül műveletlenül hagytam magam PJ Harvey terén, most összehasonlítani sem tudok, nem tudom elhelyezni az új lemezt, sem úgy, hogy mennyiben jelent előrelépést a karrierben, van-e rajta sok újítás vagy manírokból építkeznék-e. Hatások közül sem sokat lehet egyértelműen felfedezni, amit meg mégis, nyilván a Wikipedia is megerősítené, ha nem volnék oly lusta felcsapni, például, hogy Patti Smith szellemi öröksége azért markánsan érződik (pl. a The Last Living Rose-ban vagy az Englandben). Az az érdekes a Let England Shake-ben, hogy tulajdonképp nincs rajta semmi különös, mármint nincsenek nagyon furcsa hangszerelési vagy dalszerzési megoldások, nincs szarrátöredezve a dalstruktúra, nem csináljuk össze magunkat különböző fura hangoktól vagy effektektől, a legmeglepőbb dolog talán a hamis trombita-sample a The Glorious Land-ben és azok a hamiskás izébizék az Englandben. Ezzel egyidőben nagy slágerek sincsenek, én legalábbis nem tudom elképzelni, hogy az itt felvonultatott egy tucat dalból is bármelyiket is agyonjátssza az MTV vagy hogy különböző slágerlistákat vezessen e számok egyike hetekig-hónapokig. Ez persze inkább örömteli, mintsem felróható hiány, elvégre is a Let England Shake amellett, hogy nekem igencsak konceptlemeznek tűnik, nagyon egységes is, a zene inkább érvényesül egy tömbben, mint külön-külön. Az egyes dalok mind jók, természetesen hozzák a szintet, amit az előadótól hírneve alapján elvárhatunk, de ha teszem azt, minden nap csak egyet-egyet hallgatunk meg közülük, nem érezzük azt a megkapó eredetiséget, amit épp ebben a sorrendben, egymás után lejátszva prezentálnak a nagyérdeműnek. Holott nyilván vannak karakteresebb számok, (valamivel) emlékezetesebbek, amelyek nagyobb eséllyel lesznek közönségkedvencek, mint mondjuk számomra a The Words That Maketh Murder, az In The Dark Places vagy a Hanging In The Wire. Kétség kívül nem nyerte meg a listát PJ Harvey, négy lemez is sorakozik rajta az övé előtt. Mégis, számomra amolyan titkos ráadás-első helyezett ő, mivel ez a lemez bírt elég meggyőző erővel, hogy talán, a múltat feledve, mégis meghallgassam pár korábbi dolgát, retrospektíve. Melegen ajánlom tehát mindenki figyelmébe a 2011-es Mercury-díjas nagylemezt, valóban nagyon jó.


2012. január 27., péntek

Besztof 2011 (III.): 6-10

06 - Radiohead: The King of Limbs

Juj. Mármint abban az értelemben, hogy erről a lemezről már elég terjengős-részletesen írtam korábban is. Mit mondhatnánk még ezen felül? Legfeljebb visszatekinteni lehet így majdnem egy évvel a megjelenés után, és megállapítani, hogy a The King of Limbs lemez mindösszesen a Pablo Honey-nál és a The Bendsnél jobb biztosan, a többi Radiohead lemez azért erősebb-érdekesebb, jobb nála. Így hiába részünkről a nemtetszés hiánya, a tetszés mértéke önmagában, minden elfogultságunk és Radiohead-rajongásunk ellenére csak a hatodik helyhez elégséges ezúttal.







07 - David Lynch: Crazy Clown Time


David Lynch lemezét két korábbi (és végül a Crazy Clown Time-ra is felkerült) dal (Good Day Today és I Know) okán amúgy is nagyon vártam, de a végeredmény még így is lenyűgöző és hihetetlen. Ahhoz képest, hogy a faszi elsődlegesen filmrendező, másodlagosan képzőművész, egészen nagyszerű lemezt rántott össze, igazi zenészeket megszégyenítő színvonalon. És azon felül, hogy Lynch lemezén egyenként baromi jó dalok sorakoznak, ami már önmagában is nagy dolog lenne, ehhez képest a szerzemények még (külön-külön és összeadódva, lemezszinten is) karakteresek. Lynchnek ugyanis, bár zenéjét egyforma mértékben megkísérti az elektronika, a blues és a rock, már most, bemutatkozó LP-jén van soundja. Ettől függetlenül azért tegye vissza azt a lusta seggét a rendezői székbe, hiszen lassan már hatodik éve várunk (egyelőre hiába) új filmet tőle, viszont ha közben pihenne kicsit, egyáltalán nem bánjuk, ha készít még pár ilyen albumot.




08 - Modeselektor: Monkey Town


Jó, akkor most már végre tényleg egyértelmű, ami eddig is sejthető volt, nevezetesen, hogy 2011-re a Modeselektor lett a világ aktuálisan legjobb formában lévő elektronikus zenei előadója. A meccs persze koránt sincs lezárva, legfeljebb erre az évre. Akárhogy is, megállapítható, hogy a német kollektíva ritka eredeti zenéket csinál, kevés hozzájuk fogható dolog kering világszerte, olyasmi, ami egyszerre iszonyat menő, közben mégis összetéveszthetetlenül sajátos és még időtállónak is tűnik - sokadik meghallgatásra is. A Monkey Town azon lemezek közé tartozik, amelyeknek kötelező helyük van minden ínyenc polcán (vagy zsebében a kütyün), függetlenül attól, hogy amúgy milyen viszont ápolnak a kattogással és pittyegéssel, itt már többről van szó, mint pusztán elektronikus zenéről, a jelző nyugodtan lehagyható, csak a zene a lényeg.






09 - Björk: Biophilia

Szóval akkor három dolog. Egyrészt - és kezdjük akkor a negatívummal -, hogy a lemez tényleg unalmaska, lassú, vontatott, úgy elcsilingelget és pöffög, mint valami épp főzés közben lévő nagy tál sárgaborsófőzelék, amibe valaki beleejtette a karácsonyi csengettyűt. Viszont, ami rögtön ezzel szemben egy nagyon fontos érv a kilencedik hely mellett: a lemez egészen gyönyörű. Tehát ha az ember kellő mennyiségű koffeint fogyaszt és nem alszik el a végképp jellegtelen részeken, igazán szép dolgokban lehet része a fülnek, Björk amúgy kitett magáért. Pláne, ahol valami beteg gondolat csavarint egyet az odáig nyugodtan hömpölygő trekkeken és átcsavarja valami egészen nehezen fogyasztható (és persze, mint Björk esetében mindig) pont ettől zseniális transzba, mint mondjuk az elmebeteg dnb-dörgedelem a Crystalline végén, vagy a Mutual Core bájos elmebaja. Na ez az elmebaj, ez a Björkre pályája zenitjén (első három-négy lemezén, de főleg azért a harmadikon) még letagadhatatlanul, minden lélegzetvételében jellemző, engem is egészen szerelmessé tevő agybaj hiányzik most a dalok többségéből. Björk persze, lévén zseni, azért ezt az isteni szikrát többnyire nélkülözve is nagyszerű dolgokat alkot (arról már nem is beszélve, hogy csak úgy csípőből is sokszorosan jobbat az ezt megelőző Voltánál), kár, hogy ez már inkább csak a jéghegy csúcsa, az életműé korántsem. Oda talán már nincs is visszaút.





10 - Wild Beasts: Smother

Hogy a Wild Beast mennyire jó dolog, már megírtam korábban errefelé, azt pedig, hogy a Smother micsoda remek lemez, ugyancsak ecseteltem már, így most onnan idézünk, kedvcsináló jelleggel: "Eszébe jut az embernek pusztán a ködös, lekvársűrűségű hangulatról egy zeneileg amúgy nem igazán idevágó együttes, a Moloko, de hogy zeneileg is eggyel közelebbit mondjak, akár a Texas legszebb melankolikus pillanatai, vagy a maga után betölthetetlen (vagy hát...) űrt hagyó The Czars. Ezek, igaz, mind szabadasszociációk." Nehéz azon gondolkodni, hogy hogy is lehetne a leghatásosabban meggyőzni a nyájas olvasót, hogy ez ténylegesen nagyon jó és semmiképp se veszítse szem elől, szerezze be, vegye meg, lopja el, töltse le, mindegy, de hallgasson ilyet. Mert hogy ezt kéne csinálni. Álljon itt egy kis ízelítő ennek bizonyságául:





2012. január 15., vasárnap

Besztof 2011 (II.): 11-50

Következik a 11-50-es lista, s egyben a jó hír is, hogy az 5-10-ig viszont már talán nem kell ennyit várni, aztán az első ötért is, ha minden jól megy, csak sorban egyet-egyet kell aludni, vagy valahogy így. Nézzük akkor a lista hátsó négyötödét. Szokás szerint mindhez passzintottam ízelítőt a youtube-ról, hogy kiderülhessen, ha hülye voltam:

11 - Hó Márton és a Jégkorszak: Dalok a fürdőszobából youtube
12 - DRC Music: Kinshasa One Two youtube
13 - Girls: Father, Son, Holy Ghost youtube
14 - Wilco: The Whole Love youtube
15 - Death Cab For Cutie: Codes and Keys youtube
16 - Panda Bear: Tomboy youtube
17 - Norbert Kristof: Cut Your Hair EP youtube
18 - Burial: Street Halo EP youtube
19 - Korn: The Path of Totality youtube
20 - Sickratman: A nagy én soundcloud
21 - Screaming Trees: Last Words - The Final Recordings youtube
22 - Alex Turner: Submarine EP youtube
23 - Apex Manor: Year Of Magical Drinking youtube
24 - Red Hot Chili Peppers: I'm With You youtube
25 - Florence and the Machine: Ceremonials youtube
26 - Tom Waits: Bad As Me youtube
27 - The Black Keys: El Camino youtube
28 - Jane's Addiction: The Great Escape Artist youtube
29 - Velőrózsák: Hamburgerkovács youtube
30 - Sonic Youth: Simon Werner a Disparu OST youtube
31 - Fucked Up: David Comes to Life youtube
32 - Snow Patrol: Fallen Empires youtube
33 - DJ Shadow: The Less, You Know, The Better youtube
34 - Amon Tobin: ISAM youtube
35 - Jay-Z & Kanye West: Watch the Throne youtube
36 - Arctic Monkeys: Suck it and See youtube
37 - Gorillaz: The Fall youtube
38 - Philip Selway: Running Blind EP youtube
39 - CSS: La Liberación youtube
40 - SBTRKT: SBTRKT youtube
41 - Óriás: Gondalapos EP youtube
42 - The Streets: Computers and Blues youtube
43 - Deer Tick: Divine Providence youtube
44 - Foster the People: Torches youtube
45 - Brian Eno: Drums Between the Bells youtube
46 - Art Brut: Brilliant! Tragic! youtube
47 - Kasabian: Velociraptor! youtube
48 - Mutemath: Odd Soul youtube
49 - Metronomy: The English Riviera youtube
50 - Moby: Destroyed youtube

2012. január 11., szerda

Besztof 2011 (I.): Futottak még

Kezdődik, azaz kezdjük akkor idén is, tehát a lemaradtakkal. Nem állítható, hogy rossz zenei évünk lett volna, de összességében az ellenkezője sem, volt jó pár csalódás (összességében talán több is, mint örömteli meglepetés), arról nem is szólva, hogy feloszlott az R.E.M.. Ez utóbbi hír már önmagában is elég ahhoz, hogy elcsessze az évet. De további meggyőző indokaink is vannak azt ecsetelendő, hogy azért idén sem volt fenékig tejfel minden. Nem bírta ugyanis a top50-be kvalifikálni magát az idén basszusgitárosát veszítő TV on the Radio (51.), az e hasábokon is kritizált Coldplay (55.), a (magához/műfajához képest amúgy nem is olyan rossz anyaggal visszatérő) Bush (56.), az év egyik legfájóbb csalódásaként nem rossz, csak éppen dögunalmas lemezt összehozó Atlas Sound (58.), a jobb sorsra is érdemes British Sea Power (60.), az ugyancsa botrányosan elvárásokon alul teljesítő The Strokes (64.) vagy a szívünket ugyancsak mozsárban ripityára törő Kiscsillag (68.). Az elbírálás szempontjai a szokásosak ("idén megjelent hazai és külföldi nagylemezek, továbbá 15 percnél hosszabb játékidejű EP-k, válogatás- és koncertlemezek nem") voltak, a lista alapján az év abszolút (minden tekintetben) utolsó lemezének a White Lies Ritualját találtam, igaz, hogy idén mennyivel kevesebb időm (és szűkebb merítésem) volt erre, jól jelezheti, hogy míg az előző évben 101, 2011-ben már csak 74 lemez listáztatott. Vigaszdíjul jöjjön tőlük, a hetvennegyedikektől valami középszar dal.