Hát kevés jobb zenét hallottam mostanában mint ez a 46 perc 46 másodperces album. A Wolf Parade zenéje olyan, amire az ember alapállapotban vágyakozik, tartalmas, mégis könnyen fogyasztható, kellően slágeres, mégis pofátlanul artisztikus és merészen felszabadult. Hívhatjuk ugyan progrocknak is ezt a dolgot, ha már mindenáron skatulyázni akarunk, de egyszerűbb pusztán zenének nevezni. Kilenc számot kapunk az angol zenekar második lemezén, ahogy ők mondták, pár rövidebbet és pár hosszabat. És valóban, bár a lemezkohézió olyan erős, hogy az egyszeri lemezhallgató észre sem veszi a trackhatárokat, ez a negyvenhat perc tökéletesen egységes és tömény, ám mégse monoton. A cédé végére érve kellemes jóllakottságérzettel kel föl az ember az asztaltól, valahogy pont elég, amit hallottunk, még két szám már túl sok lenne ebből a pszihedelik popból (újabb skatulya!), kettővel kevesebb pedig túl kevés. Az igazi kérdés pusztán az, hogy mit kell jobban dícsérnem ebben a zenekarban: a technikai tudást (bravó!) a zenei szerkesztést (pláne) vagy az arányérzéket (még bravóbb). Ha lehet, mindet, mert megérdemlik.
"Érdekes, mindig úgy hallom, mintha a kukta fújna" - jegyezte meg igen találóan a nagymamám a Libertines zenéjéről, miközben lanyhuló érdeklődéssel bámultuk jelen zenekart az emtíví tún. Feltehetően nem túl sokan értenek egyet velem abban, hogy a messze túlértékelt, szánalmasan közszereplő és egy középszerűnél kicsit kevesebb tehetséggel megáldott rocksztár, Pete Doherty nélkül sokkal jobban szól ez a zenei kommuna, immáron 2005 óta Ditz Hammonddal kiegészülve, Dirty Pretty Things néven. Hogy Carl Barat mennyivel jobb, ha híres társa nélkül ír számokat, a DPT első, Waterloo to Anywhere című (kissé sablonos, viszont dögösen, technikásan és igen ötletesen megírt) debütlemeze is bizonyítja. A folytatástól várhattuk volna a kiteljesedést, azonban ez úgy tűnik, egy ideig még várat magára. A Romance at Short Notice első két száma után az az érzésünk támad, hogy Barat mostanában sokat hallgathatta a Sergent Pepper's Lonely Hearts Club Bandet, de bár ne tette volna, a britpopban amúgyis szinte kikerülhetetlen bitölsz utánérzés (örökséggondozás, keresztcipelés, ahogy tetszik) itt olyan gyenge színvonalon valósul meg, hogy kis híján fizikai fájdalmat okoz. A Lennon-McCartney hatás később is visszaköszön az album hallgatása során, de immáron jobban eltalálva, például a Come Closerben, ami egy igen szép, kerek kis darab lett. A lemezt elvinni hivatott beharangozó sláger, a Tired of England is a jobbak között van - na nem a Libertines-DPT-Babyshambles-Razorlight univerzumban, csak a lemez többi dalához viszonyítva.
Bár a nyitószámokéhoz hasonló újabb mélypont nem következik a cédén, túl sok kiemelkedő teljesítményről sem számolhatunk be. Még a kicsit strokesos gitártémájú Kicks or Consumption a leginkább figyelemreméltó, de valahogy az sem az igazi. A Waterloo erős kezdése után a cél talán egy szabadabb, sokszínűbb, kevésbé sablonos és karakteresebb album lehetett, amiből előbbi kettő meg is valósult, utóbbiak már kevésbé, a zene pedig talán pont a felszabadultság görcsös akarása miatterőltetettebb lett. Rossz érzés így látni (hallani) a Dirty Pretty Thingst, akiket először a már emlegetett MTV2-n láttam talán 2005-ben (vagy 6-ban), ha nem tévedek Zane Lowe-nál, ahogy a Bang Bang You're Dead című dalukat adták elő akusztikusan. Talán azokat a pillanatokat kéne nekik is visszanézni párszor, mert a most hallottak alapján még a jobb momentumok (Tired of England, Kicks or Consumption, Truth Begins, Chinese Dogs) ellenére is a Libertines-szcéna eddigi toronymagasan legjobb együttese még mindig a Razorlight.
A legtöbb Sigur Rós rajongó vérnyomása kétszáz fölé ugrik, ha kedvenc együttesk új lemeze kapcsán a már unásig ismételt Animal Collective párhuzamot veti föl valaki, méghozzá igazuk is van, a párhuzam csak halványan és néhány számban (Gobbledigook, Inní mér syngur vitleysingur, Við spilum endalaust) érvényesül, így most el is tekintenénk a további ragozásától. A legfeltűnőbb változás talán a vitalitás megjelenése a Sigur zenéjében, az életöröm, életszeretet nem csak apró, finom fényes tetejű dúrharmóniákban jelenik meg, hanem szinte kiárad a lemezből, mint a Festival hosszasan hömpölyögve erősödő, majd gyakorlatilag felrobbanó riffje. Nem mintha a korábbi évek Sigur Rósára nem a körülményesen (ám a világon talán legszebben) szarakodás, majd egy ponton feltartóztathatatlanul feltörő climax lett volna jellemző, de most az egész procedúta valahogy más, másra van ugyanis kihegyezve. Ilyenek talán az izlandi hippik, mint 2008-ban a Sigur, szertelenek, hangosak, életvidámak és gyönyörű zenét csinálnak. Már maga a tény, hogy nem mindegyik trekk után rezeg ott a szemünk sarkában a könnycsepp, figyelemreméltó, pláne, ha számításba vesszük, hogy a Hvarf/Heim gyűjteményében megörökített akusztikus (és tokos és vonós) kalandozások átörökítése milyen nagy kísértést jelenthetett szívszorítás-ügyben Jónsiéknak. Furcsa pont a nagyszabású és a maga monumentalitásában, érettségében lenyűgöző Takk lemez után ilyet kijelenteni, mégis igaz: a Sigur még érettebb, intelligensebb zenekar lett, akik megtanulták le is vedleni (legalábbis - nagyon helyesen - részben) a régi kliséiket, kihozva azokból maximumot és teret engedve valami újnak és értékesnek. Ilyen szellemben javallott tehát hallgatni a Með suð í eyrum við spilum endalaustot, szerkesztettségben és koncepcióban ugyanis még nem ért fel az utolsó szögig megtervezett Takk és Ágætis byrjun szintjére, de ez talán nem is akkora probléma.
A Coldplay valahogy mindig a nagyon színvonalas britpop/alterrock és a meglehetősen ciki hígpop/stadionrock között lavírozott, nagyjából olyan sikerrel, mint amikor valaki annyira nem akar átesni a ló egyik oldalára sem, hogy inkább végiglólengi az egész utat. A 2000-es Parachutes minden idők egyik leszínvonalasabb bemutatkozó lemeze, szikár, lecsupaszított (főleg akusztikus gitár és zongora uralta) zenéje egy érett és ereje teljében levő zenekart mutatott: a Coldplay már az elején eltalálta, mit kell játszani. Utána viszont már egyre kevésbé. A Rush of Blood to The Head c. lemezük már csak nyomokban tartalmazta a Parachutes erényeit és bár nagyszabású slágerei (Clocks, In My Place, The Scientist, God Put a Smile Upon Your Face) igencsak erősnek bizonyultak, a helyenként túlcukrozott, sőt egyenesen nyálas számokból már mindinkább kikristályosodott Chris Martin frontember végtelenül tenyérbemászó pozőrsége. Rosszat lehetett sejteni. 2005: A Coldplay több nyilatkozatban is előrevetítette, hogy céluk nem kevesebb, mint a világ legjobb együttesének lenni. Megjelent az X&Y; Chris Martin valami emtíví díjátadón (az egyébként még a lemez legsikerültebb dalának számító Talk előadása közben) hamisan óbégatva önmagától a végletekig meghatódva a színpadon csúszik-mászik míg a közönség kvázi elélvez Buckland gitáros szólójától.
Három éve már a legutóbbiaknak és a híg fos állagát megközelítő harmadik albumnak (amin szinte hihetetlen, némi munkával a számok durván fele, kétharmada egész jó kis dal lett volna) mikor elkezdenek szivárogni az információk. Chris Martin nyilvánosságra hozza, hogy idén sikeresen a Coldplayé a legidiótább lemezdizájn, nevezetesen Delacroix híres festménye némileg meggyalázva, kombinálva a nevetséges Viva la Vida or Death and All His Friends lemezcímmel. És bár egyértelműen pozitívum, hogy a lemez producere az egyik legnagyobb név, Brian Eno, a sejtések még mindig baljóslatúak, pláne az ingyenessé tett első kislemezdal (+klip), a Violet Hill után.
És mégis az év egyik legjobb lemezével van dolgunk. Hogy a Coldplay hogy a fenébe szedte össze magát ennyire, sose tudjuk meg, nyilván Enonak is oroszlánrésze volt a dologban, de már a rövid instrumentális introtól (Life in Technicolor) kezdve érezhetjük, ez egy másik Coldplay, igaz, nem a Parachutes szimpatikus zöldfülű tehetségei, de nem is a az X&Y-t készítő nyavajgó önelégült hólyagok. A Centimetres of Londonban már hallhatjuk azt is, hogy Chris Martin is rákészült a dologra, az énekszólamok kellemesebbek, kimunkáltabbak és sokkal autentikusabbak, mint az előző lemezen. És bár a Coldplayre (eddig) nem, Enora jellemzőek a többtételes trekkek, az ilyen dalok (még az emiatti erős széttöredezettség dacára is) könnyedek és elegánsak, a 42-től a címadó Viva la Vidáig terjedő négyszámos blokk pedig külön lenyűgöző. A Violet Hill, bár véleményem szerint továbbra sem valami nagy dobás, az album dimenziójába mégis szervesen illeszkedik, sokkal jobban "átjön" nyolcadik számkánt, mint önmagában hallgatva. A zárófelvonásként kapott Death and All His Friends már-már a Parachutes lemez balladáira emlékeztetően indul (szem nem marad szárazon), majd kibontakozva egészen nagyvolumenű popdallá terebélyesedik (nem is a Coldplay lenne persze, ha nem lennének ilyen húzásaik); így már nem is lenne teljesen alkalmas a cédé lezárására, de hálisten találunk utána még egy számot, a The Escapistet, ami a tulajdonképpeni igazi outro, a Life in Technikolor reprise-a, na ez sikeresen felteszi az ire a pontot. Külön kiemelendő még, hogy Martin helyenként idegesítően nyávogó falsettoját legalább alkalmanként mélyebb tónusokra is kezdi cserélgetni ezen a lemezen, sőt, külön pirospont jár a Yes című szám elején hallható énekszólamért, ami az utóbbi évek legdögösebb Coldplay-ötlete.
Hát, azt hiszem, ez pontosan az az eset, mint a török válogatottal Horvátország ellen: egyenlítés a 122. percben, majd megérdemelt továbbjutás.
Tisztelt Mindenkik, az utóbbi héten betegeskedett a gépem, így csak kicsit késve folytathatom a blogolást, hamarosan visszatérek a Sigur Rós és a Coldplay új anyagaival, illetve igazi ínyencségként a Harloch bemutatkozó lemezével.
Tehát mint az látható is bal oldalt, hat lemezenként folyik a népszavazás arról, hogy melyik az év lemeze. Az első kört a Portishead nyerte (Third), a továbbjutó albumok egy év végi, nagy szuperdöntőben mérhetik össze erejüket, ahol a szavazatok számával (és a döntőbe be nem jutott zenék szavazatainak számával) összesítve a rivjuz blog olvasói is összeállítják az enyém mellett a 2008-as év lemezeinek listáját. Tehát szavazásra fel! (Egy szavazáson belül több lemezre is lehet, de csak egyszer, ha kérhetem, olyat senki se csináljon, hogy mindenre szavaz, mert az olyan, mintha semmire sem szavazott volna - köszönöm.)
Trent Reznor egyértelműen napjaink egyik nagy őrült zsenije. Megosztó személyiség - vagy utálják, vagy nem, de ha nem, akkor nagyon nem. Egyszemélyes zenekara a Nine Inch Nails egyrészt egyike az emblematikus rocknagyágyúknak, másrészt az egyik legfelszabadultan kísérletező zenei prodzsekt, harmadrészt hiperaktivitásban szenved. A tavaly megjelent bravúros Year Zero után nem telt bele sok idő és már év elején jött a Ghosts tetralógia, négy lemeznyi (változó mértékben érdekes) instrumentális számmal. (Hogy letudjuk ezt a kört is: újabb csatlakozó a Radiohead forradalomhoz: a Ghosts első cédéje és a The Slip első két kislemeze, sőt maga a The Slip is ingyenesen letölthető a zenekar honalpjáról.) (Érdekes megjegyezni, hogy Reznor az új lemezen is bevont más zenészeket is a munkába, nevezetesen Josh Freese-t, Robert Fincket és Alessandro Cortinit, akik közül utóbbi már a Ghosts munkálataiban is jelentős részt vállalt). A villámgyorsan felvett és kiadott The Slip hasonló felépítésű anyag, mint a Year Zero volt, Reznor itt is a lemez első felére gyúrt, de arra nagyon, a másfél perces intro (999.999) után sorra jönnek a jobbnál jobb (és a Year Zero slágeresebb vonulatát képviselő) trekkek: 1.000.000, Letting You, és az utóbbi idők egyik legjobb NIN singleje, a Discipline. A második kislemezre kimásolt Echoplexszel, ha a színvonal nem is, a kreativitás mértéke jelentősen visszaesik, majd a lemez második felén stagnál is (Head Down, az üdítően könnyed hangszerelésű, ám végül elkent, nem elég jellegzetes diszharmonikus zongoradarab Lights in the Sky, illetve a Ghosts világát megidéző, leginkább szünetkitöltő funkcióval bíró, együttesen összesen 12 perc hosszú instrumentális zajorgia blokk, Corona Radiata és The Four os Us are Dying). Reznor hangját a hangszeres rész után már csak a zárószámban, a lemez elejéhez hasonlóan a torzított gitárok és kacér, popos dob/dobgép ritmusok vezérelte, ám kicsit jellegtelen Demon Seedben halljuk viszont. A végeredmény bár impozáns színvonalú, igényesen polírozott lemez, amelynek a Year Zerohoz (és pláne a Ghostshoz!) képesti tömörség igen komoly erénye, talán egy kicsit mégiscsak elsietett alkotás, legalábbis amennyiben elfogadjuk azt a feltevést, miszerint az Echoplex, a Head Down, a Lights in The Sky vagy a Demon Seed kis munkával sokkal érdekesebb és karakteresebb dalok is lehettek volna. A helyzet azonban nem olyan rossz, mint amennyire ebből a posztból kitűnik, a The Slip egy nagyon kellemes és igen hallgatható lemez, szépen illeszkedik a Nine Inch Nails óperenciás tengert rekesztő életművébe.
Justin Vernon (művésznevén Bon Iver) wisconsini indie zenész, aki felváltva ír nagyon unalmas és nagyon jó dalokat (a kettőt néha egyszerre is) és bár letagadhatatlanul egy kaptafára mennek az egyszálgitáros, lassú folkballadák a (2007-es megjelenése óta idén újra kiadott) For Emma, Forever Ago többnyire elég jó lemeznek bizonyul. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy az anyag bár tömör és egységes, exponenciálisan javul elsőtől a kilencedik trekkig, olyannyira, hogy nemrég még arról akartam írni, hogy mennyire semmitmondó. Az első benyomásom valóban ez volt. A szomorkás melódiák mindenhol nagyon szépek, de néhol céltalanul keringenek és látszólag nem vezetnek sehova (főleg a lemez enyhén lesüppedő középrészén). A legemlékezetesebb pillanatok (a jó szerkesztés eredményeképp) a végére maradnak, bár elfogult eljárás, de különösen kiemelném a záróakkordot, a House negyedik évadának szívszorító zárlatában is az egyik legkatartikusabb ponton felcsendülő re: Stackst. Érdemes meghallgatni ezt a harminchétperces anyagot, de még érdekesebb bizakodva várakozó álláspontra helyezkedni a folytatást illetően.
