Persze illik meghatottan hozzáállni. Még akkor is, ha az embert egy pillanatig sem hatotta meg Michael Jackson kapcsán sem az élete, sem a halála. Annál inkább az, hogy ez az ember élete során valóban összedobott úgy húsz-harminc igazán jó dalt, (főleg a vége felé) számottevő énekhang nélkül. A kultusz, ikonság, honnan felkapaszkodás és a könnyfakasztó történet egyéb flitteres-csillámporos részletei ugyancsak hidegen hagynak. Nyilván óriási munka van bennük, de attól még, hogy valaki a pop királya, még bőven lehet szar. És Michael Jackson azért, ha a teljes diszkográfiát és az arányokat nézzük, többnyire az is volt.Magyarán úgy teszünk most, mintha nem posztumusz, pusztán valami mezei rarities-lemez lenne ez, egyszerű számokkal, amik vagy jók, vagy nem. Az első (Hold My Hand) például nem az, ebben persze nagy szerepe van ennek az Akon nevű vizesnyolcasnak is, akinek, bár hallottam már valahol a nevét, szóval tudom, hogy igazán nagy popsztár, meg nem mondanám, hogy ki a rosseb, mindenesetre a dal szar, uncsi és giccses. A második (Hollywood Tonight) már sokkal inkább rendben van, bár nekem Jacko mindig kicsit túl van szirupozva, ezt még elviselem. Most persze nem fogok végigmenni egyenként, hogy ez jó ez meg nem, pláne mivel úgyis szubjektív a dolog, idegen tőlem a stílus és kész, no, csak azt kívántam érzékeltetni, hogy milyen lazán van egymás mellé szerkesztve a lemezen giccs és mezei popzene. És mielőtt ezt hibaként rónánk fel a pénzéhez kiadót szidva, épp ellenkezőleg, úgy érzem, pont ez a vonása teszi a lemezt méltó és hű darabjává a MJ-életműnek. Ugyanúgy és ugyanabban gyarló, mint minden társa.
Persze senkinek se legyen kétsége afelől, hogy (megint csak a hűség jegyében, meg amúgy is) a giccses vonulat győz a lemezen. Igaz, még az amúgy csöpögősök (Best of Joy, Much Too Soon) közt is akadnak jobban, igényesebben sikerültek, mert bár a Keep Your Head Up végén majd ránkolvad a plafon is a nagy érzelmi löttyök hullámzásától, a zenei alapok (igaz, főleg a szám első, kevésbé kiáradó felében) mégis igen rendben vannak, á la nagykönyv, ti., ahogy meg van írva. Még inkább a jobban sikerültek (Breaking News, (I Can' Make It) Another Day) közt lehet azért említeni a Monster című dalt, amelynek külön érdeme, hogy bizonyságul szolgál rá, hogy 50 Cent ezek szerint, ha akar, tud a tőle megszokott egy perc/egy szó sebességnél gyorsabban is reppelni. Persze, mikor jónak titulálunk egy dalt, az inkább a lemez keretein belül igaz. Maga a Jacko által hátrahagyott anyag (vagy legalábbis azon szelete, ami most megjelent), tehát minden ellenszenves hatásvadászatával, zenei közhelyeivel, giccsbehajló, gusztustalanul kiáradó nagyotszólniakarásával pont megfelel a célnak, a teljes életmű átlagánál pusztán csak annyival gyengébb, hogy ezen bizony (tehát a Michael című lemezen) már a legnagyobb jóindulattal sem találhatunk semmi maradandót.
