Szolgálati közlemény

Kedves Mindenki,

megnéztem, tavaly pont 31-én érkezett a 2008-as besztof lista, aztán láthattátok, milyen lett, sok elhamarkodott dolog, lefelejtett lemez, stb. Most van még egy kis lemaradásom, így előreláthatóan január 2-3 magasságában (legkésőbb 5-én) jön az évértékelés, azonban cserébe (bár most sem a teljesség igényével) sokkal körültekintőbben, tavaly.

Addig is boldog új évet mindenkinek és hogy ne csak ezzel a baromsággal teljen ez a poszt, megint csak a teljesség igénye nélkül nézzük át, kb mire is számíthatunk jövőre. Januárban jön ki a These New Puritans, a Vampire Weekend és az MGMT új lemeze, mindhárom elég érdekesnek ígérkezik ugyebár. A hírek szerint az Elbow, a Portishead, a Radiohead és a The National is egész jól áll az új anyagával, bár egész konkrét lemezigéret mintha csak utóbbitól hangzott volna el. Ugyancsak lemezt várhatunk a Kraftwerktől, Four Tettől, februárban jön a várva várt új Massive Attack lemez (mégha a Spitting the Atom EP nem is volt annyira lelkesítő, a lemez akár jól is elsülhet) és a Hot Chip új anyaga, továbbá a Supergrass, a Does it Offend You, Yeah?, a Frightened Rabbit, a Gorillaz, a U2, az UNKLE, az Arcade Fire, a Hot Hot Heat és végül, de egyáltalán nem utolsó sorban e sorok írójának egyik kiemelt kedvence, a Tokyo Police Club 2010-es lemeze. Mindezek mellett állítólag lesz végre új Kispál anyag, ami mint nemrég kiderült, egyáltalán nem biztos, hogy szarnak ígérkezik, illetve még nagyon sok dolog (pl. új RHCP immáron Frusciante nélkül?) ami most épp nem jutott eszembe. Talán jövőre még jobb évünk lesz zeneileg, mint idén.

szal buék.


*

ps: addig is pár évvégi besztoflista csak a majdani összehasonlítás kedvéért. Hát, ahogy elnézem ezeket, lesznek bizony eltérések.

Pitchfork,

NME,

SPIN,

Stereogum,

Q,

Rolling Stone,

Time,

Metacritic,

Rateyourmusic,

Amazon,

MTV

Kitérő

Nem szoktunk itt kritika nélkül csak úgy jútyúbolgatni, de most kivételt teszünk. A szétmenőben lévő Kistehén zenekar előtt tiszteletnyilvánítni álljon itt ez a zseniális, ámbátor kissé belgás beütésű, minimalista Kistehen klip.

Kollár-Klemecz Lászlónak pedig, aki feltehetően (nagyjából tízmillió társával együtt) nem olvassa ezt a blogot, kívánjuk, hogy tartson ki, ne adja föl és vigye tovább a Kollár-Klemencz László és a Kistehén Melankolikusok prodzsektet, mert azzal jöt össze minden idők egyik legjobb magyar lemeze (és igen, már elszégyelltem magam párszor amiért a tavalyi listán anno nem volt a top10-ben). Hajrá Laci, kívánjuk mi, azaz csak én mivel ezt egyedül én írom, de rajtam ragadt a sznob királyi többes.



nyerkös

Quimby - Lármagyűjtögető EP

Hogy a tudás önmagában még nem feltétlenül eredményez jót, az atombomba esete is bizonyíthatja. A Quimby pedig már túl sokat tud. Túl jó zenészekkel sokszor esik meg az, hogy már nem tudják, mit kezdjenek túlburjánzott képességeikkel. Ilyenkor többnyire elég szar dolgokat csinálnak. Nincs ez másképp Magyarország egyik legjobb zenekarával sem, ámbár nem árt megjegyezni: amit a Quimby-féle szar színvonalát a legtöbb magyar zenekar egész karrierje során sem tudja megközelíteni. A helyzet tehát nem olyan rossz.
Van ugyebár három új dal, amik közül kettőben (a két hosszabban) pozitívum, Livius énekel. Az entellektüellebb tinilányok lucskos álmaiban feltűnő, bohém macsó amorózó Kisstibi csak az Én és a bank című kis szösszenetben lép színre, vicces/bús gesztusokat gyakorolva elég feledhető módon. A dalok ettől függetlenül teljesen érdektelenek. Az első szám (Cuba lunatica) vázlatos értékeléséhez kell tennünk egy kisebb kitérőt: van ugyebár az a magyar zenekar, Siesta vagy Fiesta (várjuk az olvasói leveleket a helyes megfejtéssel, ezekért nem fogok én guglizni) ami ugye azt csinálja, hogy az összes Greatest Latino Hits Top 20 teszkógazdaságos válogatáscédét szépen magyarítják és nincs rajtuk mellszőr. Namármost a Quimby dal (ne hittem volna, hogy valaha ilyet fogok leírni, de) kábé ebben a szellemiségben fogant, annyi különbséggel, hogy ők tényleg tudnak zenélni. A Haverom a J.J. Cale című opus legfőbb erénye, hogy igen érdekes rálátást nyújt magyar underground sztárok popzeneszerzési kísérletére, jelen esetben kevés értékelhető eredménnyel.
És kábé ennyi az EP. Vannak persze még dalok, öt korábbi Quimby sláger 2009-es verziója, amikről már elsőre is tudtuk, hogy jók, most is biccentünk persze a lemezjátszónak, mikor felcsendülnek. Ezeket (csak ritkán volt/van szerencsém a Quimbyhez élőben) úgy rémlik, koncerteken variálgattak (lehet megerősíteni/kijavítani kommentben), tekintve, hogy már egy jó ideje mintha a könyökükön jöne ki ez az egész. Nos, ez nem baj, csak sajnos lassan a zenehallgatóknak is.

Kiscsillag: Örökre szívembe zártalak

Lovasi András már rég nem alkotott maradandót, különböző projektjei rendre jól funkcionálnak, de a 2000-ben megjelent Velőrózsák című Kispál és a Borz album művészi csúcsteljesítményének a közelébe sem értek az azóta szép számban megjelent kiadványok (Lovasi szólólemeze, két Kispál albuma, Lackfi-versmegzenésítései és a Kiscsillag bemutatkozó anyaga). A kétezres években megjelent anyagok legnagyobb gyengeségei nem is (csak) zenei természetűek voltak, Lovasinak ennyi ideje nem volt igazán mit mondania, szomorú, hogy a már megszokott toposzok ragozásának hogyanja is hagyott maga után kívánnivalót.
Ilyen előzmények után jelent meg – vagy egy év csúszással – a Kiscsillag zenekar második lemeze, az Örökre szívembe zártalak. Ami elsőre szembe(fülbe?)tűnik az új dalokat hallgatva, hogy bátrabban szakítanak Lovasi András és Leskovics Gábor dalszerzői múltjával mint korábbi szerzeményeik, nem igazán érzünk Pál Utcai Fiúk vagy Kispál és a Borz utóhatásokat, előbbieket azért sem, mert ezúttal szinte végig csak Lovasi énekel a lemezen, utóbbiakat pedig csak bizonyos gitármanírokban, de ezek nem hogy bocsánatos hatások, sokkal inkább szívderítőek.
A lemez egyik legnagyobb erőssége, hogy Lovasinak végre lett témája, nevezetesen, hogy milyen szar itt élni, mármint nem úgy általában, hanem ma, Magyarországon (A pénz miatt, Az a világ nincsen), méghozzá a borostás, kedvetlen, kiégett, széteső életét szenvtelenül szemlélő negyvenes férfi szempontjából, akire leginkább az Elegáns tűnődés és a Szomszéd sorai jellemzők: „Szétállítottam a gombokat / nem megy a készülék. / Talán egy elegáns tűnődés? / De nincs, amin tűnődnék. / Nézem magamat a tükörben / hogy lóg a farkam / most azt játszom, hogy itt vagy / Már el is takartam. / Nincs mit ragozni. / Nincs mit tagadni. / Nincs mit”; illetve: „Nem akarom végignézni / hogy elkopik az asztal / hogy elfordulsz az ágyon / hogy esszük a krumplit a szafttal / Eggyel odébb lakom / A sövény felett lesek / A gyerekek hogy meg nőttek / Jó szomszédod leszek neked”. A lemez abszolút főszereplője azonban nem az általában vett negyvenes pasas figurája, hanem sokkal inkább a nagybetűs Idő, ami néha úgy tűnik, csak álldogál itt Magyarországon (Jó napot, Az a világ nincsen, illetve a Szomszédban: „Betont kever az idő”.), máskor mintha mi magunk is igyekeznénk megállítani (ahogy az egész lemez kezdődik: „A világ állásán parázó, múlásán nevetők, / könnyű léptű halált hozók és ólmos szeretők, / az érdeklődve néző kutyák a tompa csillagok, / mind tologatják a belső időt, de a végén mind halott.”) Természetesen nem kell mindenáron valamilyen magasabb koncepciót belelátnunk a cédé szövegegyüttesébe, a rendezőelv nagy valószínűséggel inkább zenei volt mint szövegközpontú (dacára az olyan szép egymásra rímelgetéseknek, mint a Jó napot!-ban bemutatott szomszéd-archetípus esetleges visszaköszönése a Szomszéd című számban, természetesen, ami a legizgalmasabb, száznyolcvan fokban elfordított kontextusban).
Maga a zene érettebb és összetettebb mint az előző lemezen (Greatest Hits Vol. 1) volt. Érződik rajta az egyéves továbbérlelés, ami ezúttal nem ártott, hanem kifejezetten használt a félkész állapotban már koncerten is bemutatott daloknak. A tempó inkább gyors, a két lassú szám, a hátborzongatóan placebosan induló Nehézbörtönsúlyzó és az elmúlt évtized toronymagasan legszebb Lovasi-balladája, a Fecskés kiemelkedően jóra sikerültek. Maga Lovasi is érezhetően sokat fejlesztett gitárjátékán, ezt már a legelső számban (Örökre) is megfigyelhetjük, mikor egyenrangú gitárosokként együtt szólóznak Leskoviccsal. A lemez két fontosabb zenei újítása, a zongora (Légy szíves, Igazságos) és a hármashangzatokkal színezett vokálok közül az előbbi nem igazán tud szervesen beilleszkedni az album hangzásvilágába (bár nem kell közvetlen összefüggést keresni, mégis a két zongorával színesített dal az album két leggyengébbje, holott az Igazságos régi verziójában még kifejezetten jó szám volt), utóbbi annál inkább, a három vokálhang helyenként egészen gyönyörűen funkcionál, mint például a Szomszédban.
Azokra a rajongókra is gondolva, akiknek egy-egy szám régebbi verziója nőtt inkább a szívéhez, a Kiscsillag legénysége volt olyan figyelmes, hogy külön blogot indított ( http://orokre.blog.hu ), ahová az ígéretek szerint felkerülnek ezek a régebbi változatok is. Összességében, ha nem is a Velőrózsák szintjén, de újra egy hallgatható és szerethető, nagyon is élvezetes lemezt kaptunk Lovasi Andrástól és aktuális kollektívájától.



(utánközlés, eredeti megjelenés: Folyam, I./1.)

Animal Collective: Fall Be Kind EP

Függetlenül attól, hogy az AC-től valahogy mindig karácsonyi hangulatom lesz és ezért már eleve megérdemlik tőlem a pirospontot. Ezen felül azonban az EP is jó, kellemes hangulatú és végre kicsit jobban kapcsolódik az őt megelőző Animal Collective kiadványhoz, mint a zenekar többi műve szokott. Igen, olyannyira így van ez, hogy mint Avey Tare Pitchfork-interjújából is kiderül, az öt dalból több is a Merriweather Post Pavilion sessionök alatt fogant, vagy legalábbis kezdett foganni. Eggyel arréb van persze már ez a zene, télibb, sötétebb egy picit, helyenként érdekesebb is, több a dalon belüli váltás mint az év eleji nagylemezen, egyszóval ha ezen sorok írójának ízlését vesszük alapul (legalább jobbhíján) az AC egyre jobb dolgokat csinál, holott már a MPP lemez is az év legjobbjai közt van. De ez majd úgyis kiderül nagyjából egy hónap múlva, a Fals szokásos év végi besztofjából.

Them Crooked Vultures - Them Crooked Vultures

Zeneileg kevés dolog izgathatja föl jobban az embert, mint mikor meghallja, hogy három zseni összeáll. Ez most megtörtént. A doboknál a világ egyik legjobb dobosa, generációjának legnagyobbja, a frontemberként meglehetősen visszásan működő, eredeti hangszere mögött ülve azonban mindig varázsló Dave Grohllal, a Led Zeppelin, igen, a Led Zeppelin basszista (és mellesleg multiinstrumentalista) John Paul Jones-szal és végezetül, frontemberként, azzal az emberrel, aki Kurt Cobain 94-es öngyilkossága óta egy személyben tartja fönn az amúgy mára már kihalt rockzenét, Josh Homme-mal. A kritika érdemi része ezen a ponton tulajdonképp véget ért. Vannak olyan helyzetek, amikor már csak a méltóságunk megőrzése végett sem érdemes megpróbálnunk ellenállni, úgyis értelmetlen.
Mondhatjuk persze most, hogy pozitív prekoncepcióm volt, hogy magamban előre elterveztem, hogy ez lesz az év lemeze, tudtam előre, hogy imádni fogom stb. Ez így is van. Ami azonban tényleg meglepő, hogy nem estem pofára (ahogy például a U2 vagy a Placebo idei anyagával igen). Josh Homme az az ember, aki nagyjából még életében nem adott ki rossz lemezt (még közepest se igen, makszimum a saját mércéje szerint kicsit gyengébbet), így feltételezhetjük, hogy ezzel a jó szokásával nem másik két rockszuperhős társaságában fog felhagyni. Ami külön meglepő, hogy bár Homme gitárja és Homme éneke miatt egyértelműen sok a párhuzam a Queens of the Stone Age-dzsel, a dolog elkülöníthetően más zeneileg. Már csak azért is, mivel a QUOTSA által nagy előszeretettel vállalt stoner hatásnak itt nyoma sincs, ami nem előny, nem is hátrány, egyszerű tény. A produkció tiszta és a legklasszikusabb értelemben vett rockzene.
Az album ügyesen két szürkébb trekkel indít (Nobody Loves Me and Neither Do I; Mind Eraser, No Chaser), ami már csak azért is jó húzás, mert ami ezen a lemezen szürkébbnek hat, jóformán bármelyik másik zenekarnak fennállása legnagyobb teljesítménye lenne (igen, aki még nem vette volna észre, nem is tagadom, el vagyok fogulva és fogódva). A New Fang az első olyan tétel, ami (fülbemászó riffje miatt) azért halványan eszünkbe juttathatja a Queenst. (Hasonló a helyzet a meggyőződésem szerint az album abszolút csúcspontjának tekinthető Scumbag Bluesnál is.) Csak finoman jegyezném meg ezen a ponton, hogy többször ne kelljen, mivel az egész albumra jellemző, hogy tessék egyszer, nyilván nem az első hallgatáskor, hanem mondjuk a harmadik-negyedikkor egy picit csukott szemmel kifejezetten a dobra koncentrálni: Dave, a mi Dave-ünk, a régi, a Nirvana óta ilyennek csak nagyon ritkán (pl: Songs for the Deaf) hallott Dave Grohl most végre megint konkrétan a szart is kidobolja az előtte feltornyozott zajkeltő alkalmatosságból. Ami külön óriási pozitívumnak tekinthető, hogy a lemez képes autentikusan egyesíteni magában a kérlelhetetlenül kemény, feszes, odabaszó hangzást és a slágerességet, jóformán minden egyes tétel megállná a helyét slágerként is, igen, még a poszt elején említett szürkébbek is.
Na jó, be kell látnom, ez az írás egy komoly publicisztikai kudarc, ilyen mértékig elfogultan már nem illik egy lemezről beszélni, másképp viszont meggyőződésem szerint nem lehet. Tessék inkább meghallgatni ezt meg kikapcsolni.

ps: Mivel a lemez a zenekar tízből tizenegyes jófejfaktorának köszönhetően ingyen végighallgatható a Youtube-csatornájukon, szokásos klip helyett ím a link a lemezhez.

Editors: In This Light and On this Evening

Bevallom, a nagy indie-robbanás sokadik hullámából az Editors nekem szinte teljesen kimaradt, csak a közhelyes körvonalak ragadtak meg nagy vonalakban: egy zenekar, ami azt csinálja, amit a Coldplay és az Interpol azért jobban és a Snow Patrol jóval rosszabbul, az énekesnek meg tényleg jó a hangja és nagyon szívhezszóló tud lenni, amikor valaki szomorúan ül egy zongora mögött és egy egész fesztiválnyi ember tud együtt szomorkodni vele (az ilyesfajta dolgok kedvelőinek, ld: ez).
Bevallom, lett volna elég időm felzárkózni a zenekar egyelőre nem túl vaskos életművéből, mégse tettem, mégpedig azért, hogy szűz füllel hallgathassak bele az - ígéretük szerint - tőlük szokatlan, új, diszkós irányt vevő lemezbe. Mit mondjak, az irány valóban diszkós és - meglepő -, nem is kellemetlen.
Az ének az oka, természetesen, de mégis az egész zenére kiterjed az az érzésem, hogy talán ilyen irányba ment volna a New Order, ha Ian Curtis pár év múlva feltámadt volna. Vagy nem, persze, viszont az kétségbevonhatatlan, hogy az Editors 2009-es hangzására mindkét formáció nagy hatással volt. A dalok már csak feszes diszkóütemeikből és angyalian buta szintetizátorszólamaikból fakadóan is slágeresek, van bennük egy kis Franz Ferdinand is, sőt, Thom Smith helyenként mintha a Rammstein félkopasz bumburnyákjainak szavakat recitálva ropogtató előadásmódját is eszünkbe juttatná, más kérdés, hogy mindez nála még szellemesen is hat. Körülbelül azt csinálta meg mostani lemezén a birminghami zenekar, ami a White Lies-nak az év elején olyan kiábrándítóan nem jött össze. A lemez legnagyobb szépséghibája azonban hasonló, mint az előbb említett kollektívánál: nevezetesen az eredetiség hiánya. No nem mintha nem lennének nagyon ötletes, váratlan húzások a lemezen (akadnak azért - pl. külön pirospont a hátborzongatóan beteg The Big Exit - The Boxer blokkért), vagy fületgyönyörködtető megoldások, nem erről van szó, csak hát a dolog mégiscsak mintha egy újabb leöntése volna a 80-as évek lassanként már inkább letűnőben lévő reneszánszának. Alkalmi kitekintésnek, egyszeri kísérletnek per poénnak nagyon is jó ez és bizonyára nem egy év végi listán igen előkelő helyre kerül az In This Light and On This Evening, ehhez nem is fér kétség, meg is érdemlik a kiváló zenei teljesítményért, de az igazán nagy kérdés az lesz majd, hogy mit kezd magával az Editors a negyedik lemezén, hogy kombinálja a(z időben) visszafelé nyitást saját hangzásvilágával. Ez utóbbival vagyok én még adós ugyebár, a harmadik lemez azonban olyannyira lekenyerezett, hogy becsszó megfogadom, be fogom pótolni a zenekar első két lemezét, most már érdekel a dolog.

Pearl Jam: Backspacer

Úgy vagyok én a Pearl Jammel, hogy mindig elhatározom, hogy felzárkózom belőle, magam elé készítem a diszkográfiát, hogy végre prekoncepciók nélkül hallgatom végig a Tent (=igyekszem nem gondolni Kurt Cobain masszív megvetésére), hagyom meggyőzni magam, hogy a No Code az egyik legjobb lemez a világon és egyáltalán, végre én is Pearl Jam rajongó leszek. Eddig ez még nem jött össze, de a hiba nyilván az én készülékemben keresendő. Annál is inkább, mivel az előző selftitled lemez eléggé tetszett, kellemes, bár kissé sablonos volt a lüktetése. Nem teszem tönkre tán a meglepetést, ha elárulom, most is nagyjából ez az összbenyomás.
Szóval így a nullanullás évtized végén már a szándékot is komolyan meg kell becsülni, ha jön egy zenekar, akik a dob-bassz-gitár szentháromságban gondolkodnak, akik még mindig a kilencvenes években élnek és klasszikus rockot játszanak. A Pearl Jam ugyanis azt teszi, amiért nem lehetek elég hálás, hiszen visszahozzák a kamaszkoromat, amikor felfedeztem magamnak a rockzene talán legnagyobb korszakát (magánvélemény), a 90-es éveket és a 80-as évek ide vezető folyamatait. Ettől még a Pearl Jam továbbra is súlyosan sablonzenekar marad, tökéletes zenészek, akik nem tudnak mellényúlni, mindig borotvaélesen tisztában vannak vele, hogy mit akarnak és azt hogyan kell megvalósítani egy stúdióban, még a nekik kevésbé jól álló pózokban (pl. Just Breathe - ugyanerre rossz példa: The End, egyszerűen le kellett volna hagyni) sem jönnek zavarba, minden hang, ütem, gesztus, kiállás, gitárbőgés a helyén van. Ez egy bezzegzenekar. Egészséges lelkületű, rendes társaság. És e sorok írójától ezért is áll ennyire távol. Az a bizonyos szikra hiányzik innen (legalábbis nekem), az a kis egyediség, amitől az ember megszállottja lesz ennek az elmondhatatlan profizmusnak, amit a PJ képvisel. Mindenesetre, ha rajongás továbbra sem, tisztelet még mindig van, sőt, egyre több, hála ennek az amúgy nagyon dallamos, fülbemászóan slágeres, tiptop kis lemeznek.

Kispál és a Borz - A cím nélküli EP

Ember nem volt a világon szerintem aki nálam jobban féltette a Kispál és a Borzot bármilyen új zenei anyag megjelentetésétől, pláne két szörnyű youtube klip hallatán és tudván, hogy mit képes összehaknizni az amúgy jobb sorsra érdemes Csík Zenekarral a banda. A prekoncepció és sematikus gondolkodás tehát igazolódni látszott: igaza volt Lovasinak, tényleg kövér öreg köcsögök lettek, a zenekar meg egy nagy, mocsárba süppedt dinoszaurusz, amit fel kellett volna oszlatni 2002 körül. Ami innen következik, a kritikus (ön)kritikája, mert hogy én most már hivatalosan is tökhülye vagyok.
Nem állítván persze a következőkben, hogy ez a Kispál legjobb korszaka (véleményem szerint kettő is volt, két csúcsponttal: a Föld, kaland, ilyesmivel és a Velőrózsákkal), de hogy bőven élvezhető és fogyasztható lett a zene, el kell ismerjem.
És most nem rángatok elő a lejárt közhely helyett egy másikat, nevezetesen, hogy milyen jót tett Lovasinak a Kiscsillag (elmaradt kritika nem sokára), a hangsúly sokkal inkább azon van, hogy a második Kiscsillag lemezre végre hőn szeretett Bandibácsink számára is egyértelmű lett, hogy egészen pontosan miben és hogyan más az a zenekar, mint a Kispál, így a két sziámit végre egy nyisszantással külön utakra tudta terelni, ami a KCS részéről egy az elsőnél sokkal jobb második lemezt, a Kispálnál pedig végre (2000 óta először) megint egy elejétől végéig vállalható (igaz, csak négy szám hosszú) kiadványt eredményezett.
Na de lássuk a medvét. A két új dalt, a Többiektőlt és a továbbra is szörnyű című Űrbemarkolót ismertem én már a youtube-ról és a számokra (hálisten) jóformán rá se lehet ismerni, a Többiektőlben végre fel lehet ismerni a zenei szándékot (mióta várunk már egy ilyen riffre, Kispál Úr!), az Űrbemarkoló pedig megkapta a koncertfelvételeken még csak egész halványan sejthető (akkor még inkább csak remélhető) dögös, diszkós lüktetést. Az új új szám, a Dobog itt az igazi meglepetés, ami pedig nagyon kellemesre sikerült, bár nem lehet ilyet mondani, bír egy jó Kispál szám minden erényével, még épp megfelelően idióta szintetizátor, dorombolós Lovasibasszus, Kispál utánozhatatlan riffjei, ütős refrén, hamisítatlan Kispálhangulat, de ez még mind nem lenne elég: a lényeg itt a wait for it: G R Ú V. Igen, bevallom, én is a szkeptikusok közt voltam, nem nagyon hittem a velem egy korosztályba tartozó Mihalik Ábelben, azonban láss csodát, a dolog bevált. Ugyanolyan pontosan, precízen, mégis élesen dobol, mint Michael Zwceker, viszont utóbbinál jóval intelligensebben, ez utóbbiban, mármint zenei intelligenciájában (persze már csak fiatal korának köszönhetően is még csak nyomokban) minden idők (szerintem) legjobb magyar dobosára, bizonyos Csülökre emlékeztet, nem akarom elkiabálni, de mintha meglenne az ideális dobos.
És bár már most túlárad ez a poszt és meg fogok még bánni ennyi dicsérő szót egy bejegyzésen belül: az Alkoholra rövidített című szám EP-verziója baromi eredeti lett, vicces, ötletes, merész, de nem öncélú. Mondjuk, ha a dolog lemezre (mármint nagyra) is felkerül, azért nem bánnám, ha a konvencinálisabbat, a koncertverziót is hallhatnánk stúdióminőségben.

Ez azonban egy EP (az igencsak megcsonkított anyagú 20 éves DVD-hez bónuszként, trendi módszerrel, ingyen letöltésként mellékelve), és mint ilyen, igen, mint sokszor írtam, a magyaroknak még mindig (?!) szokatlan és újként ható műfaj (holott sokak szerint nemcsak a jövő vezető műfaja, de már a jelené is), annak pedig a maga nemében tökéletes. Mondjuk címet azért adhattak volna neki.

PS: Csúnya nagy fekete pont is jár azért, nevezetesen az Űrbemarkolóban és a Többiektőlben dilettáns és érthetetlen módon halkra kevert vokálért. Nem is értem a dolgot, legalábbis ezen a szinten...

Thom Yorke - FeelingPulledApartbyHorses/ TheHollowEarth; All for the best

Gondoltam, egyszerűsítem a dolgokat, kivételesen összerántok két kritikát, ha már úgyis majdnem egyszerre jelenik meg a két Thom Yorke kislemez (és akkor még mindig fennáll a kérdés, hogy kedvenc frontemberünk melyik számát képes annyira utálni, hogy a New Moon című szörnyűség soundtrackjére pocsékolja...). A TheHollowEarth annyira valószínűtlenül kezdődik el, hogy e sorok írója majd összeszarta magát, mikor először meghallotta, Thom ugyanis egy erőteljes nyöszörgéssel indítja be a The Eraser hangzásvilágának méltó (ám kissé Squarepusher izű) utódának tekinthető nótát. Most őszintén, ki nem ijed meg, ha a csendből hirtelen a Radiohead énekesének nyávogó falsettoja rivall rá (bármily szép is amúgy)? (Teszteltem a dolgot, nemcsak rám hatott így.) Maga a szám továbbviszi Yorke minimalista elképzeléseit, az ötletesség elsősorban az IDM-esen sűrű ritmusképletben nyilvánul meg, a halkra kevert basszus fölött pedig csak Thom már-már rádióbarátul popos énekdallama szól. A dal kellemes, szépek a huhogósra visszhangosított uu-úú háttérvokálok, de azért még mindig nem Thom csúcsformáját mutatja, ahogy - valljuk be - idei megnyilvánulásai közül nem sok minden, talán egyedül a Latitude fesztiválon adott szólókoncertje. Külön pirospont az elmondhatatlanul beteg, refrénhelyzetbe rakott, agyonvagdosott vokáldarabért. A FeelingPulledApartByHorsesről nem lehet legalább egy minimális, rögtönzött történelemóra nélkül érdemben nyilatkozni. Ez ugyanis egy rég elveszett Radiohead dal (korábban névrokona volt a most Reckoner címen ismert darabnak.) Maga az alapötlet olyan kilenc-tíz éves lehet, ez idő alatt pedig két különböző verziót is hallhatott a közönség, egy kissé kaotikus nagyzenekari rockos össze-vissza sikálósat és egy (e poszt szerzője által sokkal inkább favorizált) egyszálgitárosat, Thom Yorke-tól. A mostani verzió ezekhez képest azonban legalább annyira felismerhetetlen, mint a 2007-ben újradolgozott Up on the Ladder, viszont legalább annyira jó is. Ebben a dalban egy másik Radiohead-tag, Jonny Greenwood is közreműködött papíron, bár hogy egész pontosan miben és hogyan, számomra nem igazán derül ki. A hangzás azonban dögös, a Thomtól már megszokott minimalista, karmolós-dögös basszusalapokra (két szép szólóval/kiállással) építgetett Aphex Twint idéző grúvok olyan megkapóan variálódnak végig, hogy az embernek szinte fel sem tűnik, hogy egy hét perces tételt hallgat. Főleg a szám harmadik harmadában, ahol a modulált vokálok egészen különleges dallamvilágot lötykölnek össze, enyhén Björk szellemiségét is ideidézve. (Akik megvették a limitált példányszámú 12"-es bakelitlemezt, hétfőn egy ajándék pluszletöltést is kapnak hozzá, izgatottan várhatjuk tehát hétvégén, hogy mit.)
Ami az All for the Bestet illeti, a három dal közül messze a legjobb, a jótékonysági célokra készített feldolgozás a fent említettekénél jóval finomabb, klasszikusabb elektronikával operál, billentyűi pedig (igaz, csak távolról) a Harrowdown Hill-t juttatják eszünkbe, ami abban a dalban végül a nyomasztó/szomorkás irányba ment el, itt inkább szívetmelengetően lágy és édesbús lett. Külön nagy öröm, hogy ez az első dal, amiben a két Yorke, Thom és az Unbelievable Truth énekese, Andy végre duettezik, ami túl a perverz élvezeten, hogy végre együtt halljuk a két testvért (na most komolyan, akad itt aki nem érzékenyül el legalább egy picit a "Watched my brother cutting grass outside" résznél, ahol Andy belép?) bombasztikus ötletnek bizonyul, mivel a Yorke fivérek varázslatosan működnek együtt. Nem mintha az eredeti, Mark Mulcahy szerezte szám ne lenne nagyon megható, ezzel a feldolgozással vélhetően egy új és (méltán) még nagyobb klasszikus született, mint az eredeti.



Íme a régi Pulled Apart by Horses:



És itt a Hollow Earth:

Muse: The Resistance

Igen, ez alkalommal a hosszas emésztgetés helyett inkább első benyomás alapján írok, egyrészt mivel ezen poszt tárgya olyan friss, hogy még szinte meleg, másrészt meg mivel nem hiszem, hogy érdemben módosulhat a véleményem a lemezzel kapcsolatban akárhanyadik hallgatásra is. (Ha mégis így lesz, ígérem, azt sem hallgatom el.) Na de még mindenek előtt következzen a rövid előtörténet. A Muse a világ egyik legjobb zenekara, az első lemezük ígéretes, a második marhajó volt, a harmadik és negyedik pedig (a maga nemében) tökéletes, gyönyörű mestermunka, a HAARP koncertlemez/film pedig ellentmondást nem tűrően reprezentálta, hogy ez a zenekar már mostanra pofátlanul elért mindent. Hát most komolyan, nem pont most jött el az ideje elszúrni a dolgot?
Megítélés kérdése persze, de a Muse mintha túl jó lemezeket készített volna eddig, mármint legyünk őszinték, a zenekar nem hibázott eddig, pedig azért ők sem most kezdték a bizniszt. Aki valóban képes meglepődni a visszalépésen, nem képes reálisan gondolkodni az angol rocktrióval kapcsolatban. Ahogy én sem. Bár a meglepődés nem éppen a helyes kifejezés, az aggódás és csalódás sajátos keverékéből fakadó kellemetlen érzet is könnyedén elkerülhető, ha az ember nem várja izgatottan egy olyan lemez meghallgatását, amiről a korábban kiszivárgott részletek alapján sejthető, hogy finoman szólva nem fogja szeretni.
Az albumot nyitó Uprising kellemes nóta (jót tesz neki a The Resistance többi trackje), leginkább a legutóbbi, Black Holes and Revelations lemez stílusában, igaz, sokkal fantáziátlanabb manírokkal élve, enyhén lejárt szavatosságú önismétlésekkel. A címadó dal - na erre valóban csak két-három lejátszás után jöttem rá - igazából nem lenne ennyire rossz, ha az "It could be wrong" rész nem szólna annyira felháborítóan gagyin. De úgy szól és így az egész, amúgy sem valami nagy ötletre épülő tákolmány összeomlik. És a dolog csak romlik tovább. Merész kijelentést teszek, figyelem: az Undisclosed Desires egy egész jó szám, bizonyos tekintetben a legjobban megírt darab a The Resistance-t nyitó hármasból. Hogy akkor mégis miért utáltam már a lemez meghallgatása előtt is (az első négy track már ismert volt a teljes lemezanyag előtt is)? Mert ettől a zenekartól felháborítóan hányingertkeltő dolog tökéletes sziruppopszámot írni (méghozzá a giccsesebbik fajtából) egy rocklemeznek szánt valamire. Ha ugyanis Enrique Iglesias és Justin Timberlake énekli ezt duettben Timbaland produceri közreműködésével, esküszöm, még csettintek is egy kicsit a nyelvemmel, hogy popslágerhez képest egész jó. És a dolog nem javul sokat a (már címében is riasztóan bugyuta) United States of Eurasiaval, ami gyakorlatilag a Muse már-már fájón eredetietlen Queen-feldolgozása, csak épp eredeti Queen-szám nélkül. Igen, ha direktebben akarok fogalmazni: szemérmetlen koppintás. Túl azon, hogy szeretjük-e történetesen a Queent (e sorok írója sugárban hány tőle, de az érdemeit nem vitatja), ilyen mértékig utánozni egy másik előadót egyszerűen szánalmas fantáziátlanságra vall. És talán itt tapinthatunk rá a lemez lényegi pontjára (már ha van neki), nevezetesen, hogy a Muse - kétség nem férhet hozzá - továbbra is ugyanaz a zseniális kollektíva, akik a Stockholm Syndrome-ot vagy a Supermassive Black Hole-t összedobták, a tehetség nincs oda, csak épp a fantázia. Adott három nagyszerű zenész, aki jóformán mindent meg tud csinálni zeneileg, ami csak eszébe jut (megint csak, bizonyítékért lásd: HAARP), csak hogy épp egyiküknek sem volt egy kósza ötlete sem. Ettől még elzenélgetnek ők rutinból (izomból, ahogy a grundon mondanák - mondják még?), elkészítenek gyakorlatilag bárhány teljesen jellegtelen Muse-darabot, lásd a lemez középrészét: Guiding Light, Unnatural Selection, MK Ultra és ezek tűrhetően is szólnak, ahogy szólniuk is kell. Pláne, mivel Matt Bellamy (aki mindig is gyermeteg és többnyire nevetségesen gyenge szövegeinek átlagszínvonalát is sikeresen alulmúlta ezúttal) dalszerzőként ezekben a némiképp klasszikusabb (? ! ?) rocktételekben valamelyest visszább fogta mostanra már irritáló mértékig elhatalmasodó extravaganciáját. Eddig hat számot vettünk végig és még nem volt emlékezetes momentum. Valóban a Muse ez?
Néhány szóban (egész pontosan tizenötben) emlékezzünk meg a lemez hangzásáról is: pontosan úgy szól mint egy személyiségzavarral küszködő Green Day egy fiktív metroszexuális parádé Queen-blokkjában. Még egy észrevétel, míg kifújjuk magunkat: most komolyan, látta ezt a borítót bármilyen épeszű ember, mielőtt egy feltehetően rég megvakított és hetek óta halott majom rábólintott, hogy "persze srácok, tök kúl, miért is ne legyen ez?".
A majdnem hét percen keresztül kicsit céltalanul kavargó, de legalább kétség kívül élvezetes gitárriffeket is felvonultató Unnatural Selection után következő MK Ultra érdekes bé oldala lehetett volna egy jól sikerült lemeznek, ami azonban elszomorító, hogy ebben a mezőnyben röhögve a jobban sikerültek közt van az össze-vissza csapkodó Depeche Mode hommage szintetizátorfutamok, a dal fele körül majdnem izgalmassá terebélyesedő (de, vigyázat, spoilerveszély:


aztán mégse) gitárrészek kusza esetlegessége és az egyszerűen nevetséges robothangok dacára is. Mielőtt azonban túlszidnám (ha eddig még nem tettem) szerencsétlen Muse-t, nem árt megjegyeznem rosszindulatú soraim kíséretéül, hogy a lemez csak nevezett zenekar szintjén pocsék, mivel azonban nevezett zenekar az egyik legzseniálisabb rockelőadó jelenleg, az abszolútszínvonal még így is a gyenge közepes szintjén van, meghallgatásra tehát (ha másért nem, hát legalább esettanulmánynak) mindenképp ajánlott. Meg azért is, mivel hét trekknyi tömény szerencsétlenkedés után kapunk végre valami jót is a lemez második szerkezeti egységének lezárásaként: az I Belong To You/Mon Coeur S'ouvre kiváló, ötletes, eredeti és Bellamyékhoz méltó módon absztrakt szerkezetű tétel, tulajdonképpen az első megnyilvánulás a Muse-tól 2006 óta (ha a koncertlemezt most nem számoljuk), amiért érdemes velük foglalkozni. A gitárokat láthatóan unó Matt Bellamynak talán el kéne gondolkoznia azon, amin a Radiohead három gitárosa is igen sokat törte a fejét a Kid A lemez előtt, nevezetesen, hogyha az embernek nincs kedve/ihlete/hangulata/bármije gitározni, nos, talán ne tegye. Istenem, hát akkor írjanak egy rohadt zongorás lemezt, ha ilyen komisz kis gyöngyszemeket bírnak produkálni, ha Bellamy végre képes lerakni a seggét a zongorája elé.
Már nem sokkal a Black Holes and Revelations megjelenése után elterjedt, hogy Matt Bellamy valami szimfonikus izén töri a fejét, egy raklap vonóssal, még üvegtisztább fejhanggal kísérve, valami monumentális, többtételes szerencsétlenséget akar írni. Nos, ilyenje minden zenésznek van. A zenészek azonban két csoportra oszthatók: vannak, akik végül belátják, hogy ebből semmi jó nem származhat és akik nem. Attól ugyanis, hogy egy komplett rezesbanda, vonósok, ütősök és egy halom komolyzenész kíséri az embert, ha a szólamaik nincsenek rendesen megírva (ellenpéldákért lásd az Absolution lemez vonatkozó, gyönyörű momentumait), hiába állítják elő képzett zenészek, a zaj már csak zaj marad. Zaj, emberek. És ha már az előbb ellenpéldát említettem a zárójelben, tessék csak meghallgatni a végül Exogenesisként (jézusom, ezek a címek) elkészült szimfónia (sic!) első és második része közti különbséget, mert ilyet azért ritkán hall az egyszeri zeneélvező: első tétel: zaj, második tétel: zenei mestermű, ugyanabból az amúgy tébolyult, egoista, megalomán kompozícióból (ti., hogy ezt a leselejtezett díszletek közt forgatott alacsony költségvetésű magyar szcifi soundtrackjére emlékeztető lemezt ugyebár egy háromtételes szimfóniával kell lezárni) kiindulva: legyen már végre valami nagyzenekari izé a végén, meg az amúgy is mindig szép, ha szól egy hegedű. Még szebb, ha több. (Bár a harmadik tétel vége felé már inkább csak simán unalmas.)

Nagy általánosságban viszont megint csak arra a közhelyre jutottam a Muse új lemezével kapcsolatban is, hogy néha nem is feltétlenül a kevesebb lehetne több, hanem a semmi. Ezért fest úgy a The Resistance ("Love is our resistance" - anyám borogass), mint egy ementálira bombázott hajdani város, ezért omlik össze jóformán minden ötlet és vázlatos koncepció ebben a kontextusban, mert egyszerűen vannak olyan albumok, amiket jobb nem megcsinálni. És a legenda tovább él. Méghozzá, ha bejön a tippem, az év egyik legnagyobb sikereként.

*

Most:



És hogy ne feledjük el a zenéjüket sem:



UPDATE:

a földkerekség egyik legnagyobb poénja, köszönjük a Muse-nak:

The Dead Weather - Horehound

Hát ilyen tényleg nincs. Nagyjából a legutóbbi White Stripes lemez óta látványosan unok Jack White munkásságára még csak rá is gondolni, mégis, az ember szinte bármely prodzsektjét hallgatja, megfeledkezik erről a csapbólistúlfolyásról és mintha nem is a könyökén jönne ki már rég az arrogáns frontember, tökéletesen élvezni tudja a zenét. Jack White-tal talán az a baj, hogy amellett, hogy egyértelműen korunk egyik legnagyobb gitárosa, kiváló dallamérzéke és énekhangja is van. És míg a The Raconteursben ez a White Stripesszal híressé váló, összetéveszthetetlenül karakteres hang nem tud eléggé háttérbe szorulni, legalább annyira, hogy a két együttes érdemben megkülönböztethető legyen, a The Dead Weatherben önként lép a háttérbe (tudom, képzavar). A TDW kulcsfigurája ugyanis bármily meglepő, nem White, hanem a The Kills frontasszonya, a magával ragadó Alison Mosshart. És nem is csak azért, mert ebben a zenekarban ő a fő vokalista és Jack White a másodhegedűs, hanem mert azzal, hogy kevesebbet kell a torkát koptatnia, utóbbi még magához képest is virtuózabbul gitározik, ami már önmagában is sportteljesítmény. Természetesen Dean Fertita és Jack Lawrence munkája mellett se menjünk el szó nélkül, már csak azért sem, mivel nagyban az ő érdemük is, hogy ez a zenekar végre nem úgy szól, mint a White Stripes. Van ebben minden, húzós, torzított basszustémákon át már-már hiphopos énekig (ld. a kislemezes Treat Me Like Your Motherben), helyenként még a CSS-t is megidézve (Bone House), sőt, a nyitódal, a 60 Feet Tall halványan még a Portisheadet is megidézi, persze elsősorban Mosshart elbűvölő éneke miatt. Úgy látszik, szép lassan kezdenek idén is szivárogni az emlékezetes lemezek, ilyen ugyanis, bőven top tizes matéria (legalábbis az eddigi éves termésből) a The Dead Weather bemutatkozása, csont nélküli, csillagos ötös teljesítmény.

Vegyesvágott III. (Radiohead, Jack White, Bloc Party, Muse)

Nem mintha lenne olyan szaka az évnek, mikor nem, de mostanában aztán még csodálatosabb dolog Radiohead-rajongónak lenni. Múlt héten az utolsó első világháborús veterán, Harry Patch emlékére jelentetett meg dalt a zenekar, ezen a héten (konkrétan: ma) pedig enyhén szólva is homályos körülmények közt szivárgott ki egy (feltehetően) új szám. Hogy a rejtélyes empéhármat valóban követi-e hétfőn egy EP (ahogy a rajongók spekulálnak), nem sokára kiderül. Maga a két dal viszont érzékletesen tolmácsolja, hova jutott a Radiohead 2009-re, a Harry Patch (in memory of) Jonny Greenwood gyönyörű komolyzene kompozíciója, a szokásosnál meglepően klasszikusabbnak, konzervatívabbnak ható, fülbemászó vonósrészekkel és Thom Yorke Patch nyilatkozataiból összeollózott, pacifista stichű szövegével és véleményem szerint kevésbé szerencsésen belőtt énekével. A dal összességében szép, de felejthető (emlékszünk még az In Rainbows előtt az I want none of this-re? Azért bezzeg milyen kár, lemezt érdemelt volna.) Az újabb új dal, a These are my twisted words viszont annál inkább jobban sikerült, leginkább a 2001-es Amnesiac és a 2003-ban kijött Hail to the Thief szerelemgyerekének mondható, nyomasztó, visszhangos dark gitárdalként. A kettő egymáshoz képest persze meg mint Makó és Jeruzsálem. A Radiohead tehát ismét kísérletezget, minden irányba, így az teljességgel megjósolhatatlan, hogy mit kapunk tőlük legközelebb (ahogy a mikor és a hogyan is), csak azt sejthetjük, hogy ismét nem okoznak csalódást.



Jack White komolyan már-már betegesen hiperaktív, a White Stripes frontembere ugyanis amellett, hogy eredeti zenekarán túl a The Raconteurszel is nagyszerű dolgokat csinál és hogy idén új együttesével, a The Dead Wetherrel is lemezt jelentetett meg (kritika hamarosan), még a szólókarrierjét is beindította idén, mégpedig a Fly Farm Blues kislemezzel. Hogy mi a jó ebben az egészben? Hogy kaptunk egy újabb ütős Jack White-dalt, torzított gitárhangzás, még torzítottabb ének, feszes, karcos bluesdallam, ami elvárható. Na és a gond is pont ez. Az, hogy elvárhatjuk. Jack White ugyanis (bár a maga műfajában kétségtelenül a világon a legjobban, de) mindig ugyanazt csinálja, az ő gitár- és vokálhangzása is mindig ilyen, csak az változik, hogy kik kalapálnak mellette. Vagy ez esetben ki mindenki nem. És ami a legmeglepőbb: ez szinte mindegy is. White ugyanis túl erős egyéniség ahhoz, hogy bárki emberfia érvényesülhessen mellette. Vicces, hogy egy ilyen nagy (és még bőven folyamatában lévő) életmű ilyen kis darabkájára mondom ezt, mégis: talán kezdettől fogva ezt kellett volna csinálnia, szólóban zenélnie. Bár így visszagondolva tán mindig is ezt csinálta.



A Bloc Party kislemeze, a One More Chance már régebben kijött, mégis valamiért idekívánkozik. Hogy miért növekszik exponenciálisan a szar mértéke ennek az amúgy kezdetben tehetséges és jobb sorsra érdemes zenekarnak a zenéjében, én nem jöttem rá, de a tavalyi mélypont után azt hittem, nem jöhet rosszabb. Végülis bizonyos tekintetben igazam lett. Az Intimacy lemezről annyi rosszat írtam már ide, hogy valóban galádság lenne ezt még tetézni, mindenesetre megnyugtatásul közlöm a rajongókkal, hogy a One More Chance-ben azért már fel lehet fedezni zenei alapokat. A rossz hír azonban az, hogy a Bloc Partynak már köze nincs egykori önmagához, ez már nem indie vagy garázs, nem is avantgárd posztpánk, ez tömény, hamisítatlan rádiópop zene, nagyjából a kilencvenes évek második felének nyári klubslágereit idézve. Bőven hallgatható (táncolható, dúdolható stb. = slágeres) a szám, de a rajongók csalódni fognak. A többiek simán csak szarnak majd rá.



Most, hogy ismerjük már az Arctic Monkey új anyagát (figyelem, az év eddigi egyik legjobbja!), a leginkább várt következő nagy durranássá a Muse The Resistance lemeze lépett elő. Ám bevallom, inkább félek ettől a felvételtől, mintsem, hogy várnám. Az eddig közzétett két promóciós kislemez ugyanis nem túl bíztató. A Uniteted States of Eurasia túl azon, hogy nyakon van öntve egy nagy adag zagyva demagóg ideológiai szarral, zeneileg is lapos, bár az alapdallam nagyon szép és megkapó, sajnálatosan már sokszorosan is felhasznált ötlet. És nemcsak a Queent nyúlja galádul és szemtelenül a Muse (most komolyan, nevetségesebb idolt nem lehetett volna találni?!), hanem, ami még cikibb, saját magát is, többszörösen is, a legutóbbi lemezről például az Invincible című opust, azzal az apró különbséggel, hogy az viszont egy jó szám. Meg persze, hogy az Invincible nem kap olyan orrfacsaróan zavarbaejtő, kellemetlen gellert, mint az Eurasia (remélhetőleg) önironikusnak szánt vége. Az Uprising esetében is feldereng az érzés, hogy mintha hallottuk volna már ezt egyszer (csak egyszer?), itt sem sok az új ötlet, a dal nagy része az előző (amúgy kiváló) Black Holes & Revelations lemez zenei anyagát foglalja össze úgy öt percben, kisebb mértékben az ugyancsak a maga nemében tökéletes Absolution lemezre is ki-kikacsintgatva. Nem szép, na, még ha a zene tetszetős is: a sárgaborsó főzelékkel is így van, elsőre nagyon finom, másodszor megmelegítve kellemes, harmadikra unjuk, negyedikre sugárban hányunk. És nekem már két szám után kavarog a gyomrom. Reméljük a legjobbakat.

Arctic Monkeys: Humbug

Többszörös elfogultságot kell bejelentenem: egyrészt a szerény véleményem szerint az egész indie-hacacárén már a kiváló második lemezével röhögve túllépő Arctic Monkeys irányában, másrészt pedig a mostani lemez producere, bizonyos Josh Homme személyével kapcsolatban, aki úgy vélem, kb generációjának legtehetségesebb (na jó, egyik legtehetségesebb) embere, aki nem hiszi, hallgasson bele random üzemmóban munkásságának bármely szeletébe és nem fog csalódni. Mi kéne következzen egy ilyen összeadásból, mikor egy kiváló zenekar és egy mindenhez felső fokon értő zenész összeáll? Általában a vektorok kioltják egymást és valami szar. De az Arctic Monkeys esetében. Nem Josh esetében.
A lemezzel kapcsolatos legégetőbb kérdésre a válasz természetesen: igen. Igen, még szép, hogy hallatszik Homme hatása a Humbugon, elsősorban persze a gitárbeállításoknál és némileg a dalszerkezeteknél (ld. azaz halld leginkább: My Propeller, Dangerous Animals, Fire and the Thud, Dance You Little Liar). Mit csinál azonban maga az Arctic Monkeys? Elsősorban kikezdhetetlenül slágeres, irtózatosan hatásos, mégis szimplán jó dalokat, amik még egyik korábbi hanganyagukon sem szóltak ennyire rockosan és bár még azért jó messze van az AM (hálisten) az elsősorban villázó szakállas motorosok által istenített seggfejrocktól (nevezhetjük klasszikus rocknak is, csak hát azzal nem egy előadót sértenénk meg igazságtalanul), a hangzás kétség kívül erőteljesebb, mint valaha.
Azt is el kell ismerni viszont, hogy a Humbug a slágeresség szintjén talán egy cseppet kevéssé erős mint az előde, a dalok azonban nem rosszabbak és ami tán még fontosabb: nem ütközünk önismétlésbe, bár egyes hangzások és megoldások ismerősen hatnak, ez azonban csak az egyre inkább karakterizálódó Arctic Monkeys-hangzás megszilárdulását jelenti. Ez az eset például a Secret Doorral is, néhány évvel ezelőtt komoly gondban lett volna e sorok írója, hogy kihez/mihez hasonlítsa ezt a dalt, már ha egyáltalán szükséges valakihez/valamihez, most azonban könnyedén rámondhatom: olyan Arctic Monkey-s, ami végülis nem túl kockázatos megállapítás egy Arctic Monkeys szám esetében. Mégis az egyik legfontosabb dolog, amit egy zenekar elérhet olyan könnyen és gyorsan (és el ne felejtsük: méltán és jogosan) jött sikerek után, mint a sheffieldi kvartettéi. Ez ugyanis az a dolog (na meg az AM esetében már a Favorite Worst Nightmare lemez esetében letudott úgymond tökéletes album), ami az istennek sem megy az indie-színtér legtöbb zenekarának, ezzel küszködik (ki több, ki kevesebb sikerrel) a Franz Ferdinandtól a Kaiser Chiefsig jóformán minden ide sorolható zenekar és ezzel magyarázható az is, hogy a többi színes indie-lufival egyetemben az Arctic Monkeys valahogy nem pukkadt ki három lemez után sem. Bár azért valljuk be, kevesen gondoltuk volna az I Bet You Look Good on the Dancefloor idejében, hogy itt egyszer még maradandó kulturális értékről lesz szó. Pedig arról. Nem is akármilyenről, hölgyeim és uraim, dobpergés, az év egyik toronymagasan legjobb alkotása.

Wilco - Wilco (The Album)

A Wilcoról elismerni, hogy az egyik legjobb jelenleg praktizáló zenekar, nem nagy kunszt. A Wilcot szeretni viszont már olyan sznobizmusra vall, ami minden normális zenehallgató provokálásának betudható. Jelen poszt szerzője azonban (és ebben az új lemez csak még véglegesebben megerősítette) olyan sznob. Most csak nagyon röviden térnék ki arra, hogy az idei milyen kis soványka év, hol van már a tavalyi (mostanra már teljesen megalapozatlannak tűnő) nyavalygás. Idén viszont tényleg nehéz igazán jó lemezeket találni, sok a közepes, sok a gyenge is, kiemelkedő azonban alig akad. (Már most az év végi ötvenes lista miatt kezdek aggódni, hogy lesz-e egyáltalán ötven, listázható lemez 2009-ben. Mindenesetre fél év múlva meglátjuk.) Mindez a kitétel azért volt szükséges már így az eleje felé, hogy érthető legyen, hogy miért lelkesedek mostanában olyan nagyon, ha nagy ritkán a fülembe akad valami kiemelkedő.
Pedig a Wilco szempontjából teljesen értelmetlen és gyermeteg a mostani örömmámorom, ők mindig is kiváló zenekar voltak és a Yankee Hotel Foxtrot idejére ezt az egész világ számára gyakorlatilag megkérdőjelezhetetlenül egyértelműsítették. Erre a Sky Blue Sky lemez csak amolyan plusz hangsúlyként rátett még egy lapáttal, most meg már szinte sértés volna meglepődni a tényen: a Wilco a Wilco lemez után is a földkerekség egyik legjobb zenekara.
Na de hogy miért, erről kéne szóljon ez a poszt és hát valóban, még egy büdös szót nem ejtettünk magáról az önironikus című lemezről. Nos, szerintem a Wilco azon a ponton tart per pillanat, ahol már nem is a konkrét zenei megoldások meglepő, ötletes és szellemes alkalmazása (mint például a Bull Black Nova finom kis kiállása) jelenti azt a bizonyos pluszt egy rakás többi zenekar tevékenységéhez képest, ez az előny már megvan, már magától értetődőnek tekinthető. Ami számomra a Wilco lemezt is ott fönn tartja (ti. az elismerési skálám egyik csúcsán), az a felszabadult játékosság (ld. Wilco (the song), You never know) és a még épphogy nem giccses, de mélyen és mélyre szántó komolyság, érzelmesség (One Wing, You and I, Country Disappeared) keresztül-kasul egymásbafonódó édesbús kettőssége. Ez az, ami úgy érzem, örökérvényűvé és emlékezetessé teszi a Wilco zenéjét, ez a (hozzánk magyarokhoz pláne közel álló) sírvavigadó-vigadvasíró hangulat, amit ebben a különleges szívszorító és egyben mégis -melengető koncentrációban kizárólag ez a zenekar tud előállítani. Ahogy az idei év (eddig legalábbis) legjobb lemezét.*



*Külön csillag az ötösre a lemezen vendégeskedő (és a csatolt videóban is látható Feist miatt.

Eminem: Relapse

Hát igen. Eminemet furcsamód régóta hallgatok, kisiskolás koromban még menő is volt (azt hiszem, ez azóta sem változott, csak az én ízlésem, némiképp) és valahogy mindig belehallgattam a lemezeibe, bár nem rémlik, hogy akármelyiket is végig bírtam volna pörgetni megszakítás nélkül. Pedig a pofa a maga módján egy zseni, ezt el kell ismerni. És még azzal sincs kedvem mentegetőzni, hogy csak a háttérzene jó, Eminem, már amennyire az én alterrockhoz (meg még sok egyébhez) szokott füleim meg tudják állapítani, ijesztően jó repper, kiváló ritmusérzékkel (mármint a kellőnél is kiválóbbal), kellemes hangszínnel, izgalmas stiláris sokszínűséggel, slágeres dallamvilággal (már amennyi dallam kell a műfajhoz) és az átlagnál még legrosszabb formájában is kilókkal több szellemességgel és humorral. Arról nem is beszélve, hogy a lemezeit (bár nekem mindig túl hosszúak), nagyon jó érzékkel szerkeszti, nézzük csak meg például a Relapse felütését: a 3 am enyhe horrornak szánt nyomasztó-monotonitását egy gúnyos/feszes, Eminem által elhagyhatatlan (ön)anyázó darab, a My Mom követi, a kettő keveréke pedig a harmadik szám, a családi antiidillt szorongós-plasztikus életképekkel ecsetelő, sikító hegedű és dörmögő zongorasample-ökből építkező Insane. Sokszínűség. És jó ütemérzék. Ez marad a jellemző végig a lemez során és közhely, de igaz, jót tett Marshallnak ez a pár év csend, nemcsak az újult erővel tomboló kultusz miatt, hanem, mert ő maga is új erőre kapott, dalszövegeiben többet szorong és önemészt, mint valaha és sajátos idétlen humorát most még sötétebb tónusokkal keveri mint korábban. Az idegesítő közjátékok (skitek) sajnos továbbra sem bírnak elmaradni, persze, tudom én, hogy a replemez az replemez, nem pusztán dalok gyűjteménye, hanem mintha egy hiphop musicalt hallgatnánk a rádióban, mégis unalmas és zavaró a három zeneközbe iktatott minijelenet, egyszerűen megakasztja az embert, már azt, akit a dolog zenei része érdekel. Természetesen a tény, hogy minden dal hallgatható és fogyasztható a lemezen, már több is mint amennyit az átlag eminemhallgató elvár, mégis hiányzik egy olyan igazi nagy popsláger, amilyen a Without Me, a The Real Slim Shady vagy a My Name is volt. (A feltehetően ilyennek szánt promo kislemezként is agyonreklámozott We Made You nagyon színtelen-szagtalan.) Még ennél is jobban hiányoznak azonban az olyan, fehérholló szintű valódi értéket hordozó trekkek mint a Lose Yourself vagy a Stain volt anno. Ezek azok a dolgok, amiért a hiphoppal nem nagyon foglalkozó zenehallgató is becsüli Eminemet (túl a poszt elejefelé felsoroltakon és a zseniális üzleti képességeken), hogy nála a rep néha nemcsak a nagy csöcsökről, luxuskocsikról, vakító ékszerekről és a seggrázásról szól, igaz, mikor csak ennyi történik, azt is ezerszer inkább tőle. És hát ha már poplemez (valljuk be, mi sem mindig csak Sigur Róst és Pendereckit hallgatunk a nap huszonnégy órájában), az is legyen, ha egy mód van rá, legalább ilyen mint ez.



És hogy a humor dolog is igazolva legyen: klikk.

Kasabian - West Ryder Pauper Lunatic Asylum

Nem akarom magamat ismételni, a Kasabian előtörténetének szigorúan szubjektív olvasata itt olvasható. Innentől foglalkozhatunk kizárólag az új lemezzel és mielőtt elkiabálnánk a végeredményt, menjünk most trekkről trekkre, egyrészt, mivel ilyet már úgyis rég nem csináltunk, másrészt meg mert a Kasabian megérdemli. A korongot nyitó Underdogról már a promóciós EP óta tudjuk, hogy nagyon üt, a Where Did All Love Go viszont bizonyított: nagyszerű darab, kevésbé sötét színezetű mint a zenekar átlaga, viszont energikus és dallamos, kiváló ötlet volt az Underdog után rakni. A kiváló ötletet pedig még kiválóbb lemezrendezési eljárás követi: nevezetesen a Swarfiga kétperces pszihedéliája, egy rövid instrumentális szösszenet, ami a már ugyancsak korábbról ismert Fast Fuse-ba vezet mind zeneileg, mind hangulatilag maradéktalanul, bár a szám önmagában is emlékezetesen jóra sikerült. Pont a Fast Fuse az a dal, ami a Kasabian és a különböző műfajok viszonyának végiggondolására ösztökélt, nevezetesen, hogy ebben a zenekarban van egy csipet mindenből, ami sok pályatársa csak próbál, illetve szeretne lenni a Kaiser Chiefstől egészen le az aldunáig. A Fast Fuse-t a Take Aim követi, ami bár ugyancsak hű a Kasabian zenei gyökereihez, eggyel azért még szélesebbre feszíti a palettát, elsősorban a női vokálok miatt. Ezek után két olyan trekk is következik, amelyekben igen erősen érződik a The Last Shadow Puppets (vagy legalábbis Alex Turner) hatása: az akusztikus/rafinált Thick as Thieves és az ismét enyhén pszihedelikus, félig címadó West Ryder / Silver Bullet. A Vlad the Implaerről egyszer ugye már megírtuk, hogy messze nem a zenekar legjobban sikerült alkotása, a lemezen azonban tökéletesen funkcionál, a Silver Bullet artisztikus furcsaságát bumfordi egyértelműséggel ellenpontozza a diszkós megszólalás. Az első igazi gyengébb pont itt jön azonban: a Ladies and Gentleman (Roll the Dice) egy közepes zenei ötlet olyan (a zenekarra egyáltalán nem jellemző) rossz stílusérzékkel lett kidolgozva: mintha Angelo Badalamenti és John Lennon próbálná közös erővel mesterségesen előállítani a földkerekség legsablonosabb lassú számát és sajnos menne nekik. Értjük mi, kell a líra, meg nem lehet végigdiszkózni egy egész lemezt (nem lehet?) de ez azért sok, pláne a Vlad után, túl éles is a váltás és le is lepleződik a matematikai pontossággal előállított koncepció is: kell ide egy amolyan édesbús cukor kis lassú szám. Nos, tisztelt zenekar, nem kell. Mindegy, ugorgyunk. Ha már John Lennon hommage (vagy legalábbis erős utánérzés), sokkal inkább a Secret Alphabets ajánltatik, egyértelműen jobb dal az előzőnél. A Fire-ről is írtunk már korábban és a vélemény furcsamód mit sem változott, jó dal, de semmi különös igazából, a Happiness pedig szép, szép, de ilyen nagy stiláris kanyart a soul-gospel satöbbi nagy zongorás tapsolós kórusos érzelmes zene irányába csak két zenekar tudott bevenni gerinctörés nélkül, egy szám erejéig a Blur (Tender), lemezszinten pedig a tavalyi év egyik legüdébb színfoltját szolgáltató Razorlight (Slipway Fires). A Kasabian, bár valóban nagyszerű zenekar, mikor a saját területén mászkál, azért nem egy Blur vagy Razorlight - legalábbis egyelőre. A West Ryder Pauper Lunatic Asylum pedig összességében az utolsó számok felé leereszt egy cseppet, és bár a lemez ettől még a teljes képet nézve nagyon jó (és méltán jelöltetett, méghozzá komoly esélyesként az idei Mercury Prize-ra), azért még nem tart ott ahol az első. Már majdnem megvan viszont a kezdeti színvonal, ami az Empire album után igen szép mentésnek minősül.

Bob Dylan: Together, Through Life

Vannak olyan lemezek, amiknél nem érdemes megnézni a tracklistet. Egyszerűen nem vagyunk kíváncsiak a számok címére. Ritka az ilyen eset és nem is tudom, hogy jó-e vagy rossz. Így vagyok én mindenesetre a Together, Through Life-fal is, ami, leírni is nehéz: Bob Dylan harmincharmadik lemeze. Most komolyan, mit várhatunk harmincharmadikra? Valami olyat, ami még nem volt a harminckét korábbi hanghordozó valamelyikén? Nem nagyon. Dylan azonban más kategória. Nem tartozik napjaink ide-oda evickélő popsztárkái közé, akik néha kifognak egy-egy hullámot, máskor elsüllyednek, ha ők olyanok mint a szörfösök, nos, Dylan hajóskapitány. Ő ugyanis (nem mondok ezzel sok újat) legenda, méghozzá élő. Ebből kifolyólag nem kell állandó újításra törekednie, nem kell háromévente újrapozícionálnia lírai hangját és zenei stílusát, pusztán elég azt csinálnia, amit mindig is, amihez a legjobban ért, csak azt jól. Gyerekkoromban hallgattam úgy a zenéket, mint most ezt az albumot, valamilyen összefolyó masszaként, végtelen, átragadó hangulatfolyamként. Persze, hogy most érdem-e ez, vagy csak azt jelentené, hogy unom, esküszöm, nem tudnám megmondani. De azt azért ne hagyjuk ki a képletből, hogy harmincharmadikra ez a legtöbb, amit egy előadótól várhatunk. Már csak nagyon mellékesen tenném hozzá, hogy több talán nem is nagyon kell.

Depeche Mode: Sounds of the Universe

Sokféle ember van, de az egyszerűség kedvéért mondjuk, hogy kettő. Jelen esetben az egyik halmaz, aki isteníti a Depeche Mode-ot, a másik szerint pedig mindig is egy kalap felfújt szarkupac volt ez a zenekar Violatorral gót szintipoppal indzsoj dö szájlönsszel bonanzabanzájjal (végképp) együtt. Néha azonban születhetnek átmenetek ilyen élesen szembenálló lövészárkok közt is. Nehezen hihető tán, mégis igaz, hogy ez életem első DM-lemeze, amit különösebb ízlésgörcs, ráncolt szemöldökök és ökölbe szorult gyomor nélkül is végig tudtam hallgatni. Sőt, még tetszett is. Miben lehet a titok? Isten tudja. Az mindenesetre biztos, hogy életem első pozitív Depeche Mode élménye egy Enjoy the Silence remix volt, amiről már akkoriban is eretneknek számító módon megállapítottam, hogy sokkal jobb, mint az eredeti. Na kábé így szól most az egész lemez. Ez persze sok tősgyökeres rajongónak jelenthet árulást, higulást, romlást satöbbit, én mégis úgy érzem, hogy a rég (és sokáig reménytelenül) remélt megújulás, a kétezres évekhez való nagynehezen megtörtént alkalmazkodás következett be a zenekarnál. Nevezetesen, a nyolcvanas (és részben a kilencvenes) éveket meglovagoló és nem túl népszerű véleményem szerint kreatívan mindig is elég lusta együttes rádöbbent, hogy a kétezres éveknek már jóformán vége, anélkül, hogy bármi maradandót csináltak volna, na akkor legalább a végén illenék odabaszni, nemde? És hát ihajcsuhaj, lemez szinte minden dala üt (ironikus módon pont a Wrong kislemez a legkevésbé, nagyon kilóg a sorból lefelé) és még össze is áll az anyag egésszé. Az elektronika végre nem diszfunkciós plöttyögés, hanem rafinált, mégis elegáns kattogás, de ami még nagyobb dolog, Dave Gahan hajlandó énekesként működni, nemcsak egy egóbajnok önelégült idiótaként. Hihetetlen, mik történnek még 2009-ben is a nap alatt! Egyébként csak zárójelben jegyezném meg, hogy aki meg szeretné érteni a Head távozása óta feltűnően agonizálva nyüglődő KoRn törekvéseit, hallgassa meg erről a lemezről a Little Soul című dalt, na Munkyék is valami ilyet akarnának csinálni, ha nem nagydarab zajongó mamlaszok lennének, akiknek egy dolog megy igazán autentikusan és jól: a nagydarab zajongó mamlaszkodás. Azonban, hogy egy zárógondolat erejéig visszatérjünk a DM-hoz: az idei évi zenefelhozatal bár nem gyenge, nem is túl izmos, főleg a nagymenő papírforma sztárzenekarok esetében, akik rendre maguk alatt teljesítettek eddig az év folyamán. Ebből a szempontból is fegyvertény a Sounds of the Universe, a Depeche Mode ugyanis nemcsak a szokott formáját hozta, hanem annál jóval többet is, egy hallgatható, mi több, kifejezetten jó lemezt. Focicsapatok esetében ilyenkor szoktak dobogós esélyekről pletykálni kezdeni. Tekintve, hogy év végén a Falsnak is lesz egy amolyan besztof listája, mint tavaly, meg azelőtt is, nem árt talán most is a dobogót emlegetni, legalábbis egyelőre és fű alatt.

Moby: Wait for me

Moby tavalyi lemeze (Last Night) olyan botrányosan szar lett, hogy a legtöbb médiafelület már meg is kegyelmezett neki - nem foglalkoztak vele. Az elkeseredettnek tűnő kísérlet, miszerint a kopasz zeneguru már idén nekifut újra a dolognak, nem ígért sok jót. Pedig könnyen meglehet, hogy a Play óta megjelent legjobb Moby lemezt kaptuk.
A leginkább diszkó-konceptalbumként leírható előző próbálkozás után Moby saját elmondása szerint is valami gyönyörű és érzelmes dolgot szeretett volna csinálni. Nos, ha tetszik, ha nem, ez sikerült neki. A Wait for me visszanyúlik ahhoz a minimál-ambient hangzáshoz, ami Moby legnagyobb erőssége és helyenként olyan magasan ugorja a lécet (Shot in the Back of My Head, Study War, Mistake, jltf, Wait for me stb.), ahova a méltán megismételhetetlennek tartott Play album helyezte még anno 99-ben.
A hangzás egyébként annyira dögös és oldszkúl (bezony, én se hittem volna, hogy ezeket a jelzőket használhatom még az utóbbi időkben már csak nevetség tárgyául szolgáló Richard Melville Hallal kapcsolatban), hogy helyenként bizonyos sávokat régi, szétment rádiókon futtatott át hősünk, így kísérletezve a hangzással, szmötyisítve azt. Ejhaj, de jól tette.
És hogy kinek köszönhetjük legfőképp ezt a lemezt? Furcsa, de David Lynchnek, ugyanis az ő egyik, kreativitásról tartott beszéde inspirálta Mobyt olyan mértékben, hogy relatíve gyorsan fölrántson egy lemezt a hálószobájában. És hogy a keverés még szebb legyen, az a Ken Thomas követte el, aki mellesleg a Sigur Rósszal is együtt dolgozik (A hatás egyébként végig érezhető a lemezen, de leginkább a megrendítő jltf-ben). Hát nem szép? Dehogynem. Őrület, hogy tíz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ne csak kiváló slágereket és a köréjükizzadt dalcsokrot (18, Hotel), vagy még azt se (Last Night), hanem újra egy élvezhető, mi több, szép és megható lemezt hallhassunk minden idők egyik legnagyobb kaliberű zenészétől.

A. C. Newman: Get Guilty

Az az őrületes kavarodás, ami manapság a könnyűzenében az indie terminus körül van, megfelel talán annak, ahogyan az irodalom(tudomány) szenved a posztmodern, mint skatulya értelmezhetetlenségével. Na, csak azért kezdtem így, mivel lassan már minden (vagy semmi) indie-nek számít. A The New Pornographers azt hiszem, eléggé, így felteszem, a frontember második szólólemezével is illene ennek tudatában foglalkozni. Csak hogy én ezt leszarom. Carl Newman zenéje ugyanis egyszerűen jó, nem nagy, zseniális, vagy kivételes, egyszerűen jó, megírt, hallgatható, kerek, kidolgozott, nagyjából olyan, amilyennek egy lemezanyagot elképzelünk. A dalok egytől egyig slágeresek, de nem gyomorforgató mértékben, egyszerűen kellő mennyiségű érzelem szorult beléjük, hogy ne legyen az egész olyan mesterkélt mint mondjuk Peter Doherty produkciói és eközben még dúdolható is az egész anyag. Persze ez nem stadionrock, nincs benne világmegváltás mint a U2 jobb (jobb?) pillanataiban, nem dekonstruálja és boncolja szét élve a lelket és tudatot mint előbbit a Nirvana, utóbbit a Radiohead, egyszerűen csak szól és jól teszi. Valahol, egy normális, egészségesen kialakított világban itt kezdődne a popzene és nem annál a többnyire hallgathatatlan mocsokban, ami nap mint nap leömlik a zenecsatornák és rádiók kulturális latrináján. Legyünk hát hálásak A. C. Newmannek ezért a lemezért és hallgassuk meg minél többször, ha máskor nem, legalább mikor már a francba kívánjuk Bonot amint épp fél kézzel megmenti a világot.

Placebo: Battle for the Sun

Igyekszem rövidre fogni. Szóval valószínűleg jól jött a Placebonak ez a tavalyi dobosváltás, mert így legalább lesz mire kenni azt, ami amúgy is már rég a levegőben lógott, nevezetesen, hogy a Meds túl nagy dobás volt, ez a zenekar már nem nagyon fogja túlszárnyalni azt a lemezt. Azonban a többi sorlemez (amúgy igen magas) átlagszínvonala alatt sem kéne teljesíteni. Hát nem kéne, bizony... Szemöldökráncolás, mutatóujjingatás, sóhaj. Lássuk, miből élünk.
Valóban érezhető az, amit a tavalyi év eleje óta nyilatkozgat ide-oda Brian Molko, nevezetesen, hogy némileg új irányok felé is kacsintgat a zenekar, ő főleg a diszkósabb hangzást emelte ki. Hmm, kétség kívül van ilyen. A legfeltűnőbb az, hogy a dalok az önismétlés (Devil in the Details, Speak in Tongues, Juliet), méghozzá annak is a lehető legócskább, legfantáziátlanabb módja, vagy a némiképp céltalannak tetsző újítás felé mozdulnak el (Kitty Litter, Bright Lights, Happy You're Gone). Ami a konkrét változásokat illeti: bár a szintetizátorok használata eddig sem állt messze a bandától (Sleeping with Ghosts, Meds), ezidáig mindig visszafogottan, remek stílus- és arényérzékkel szólaltak meg a billentyűk, ez esetben azonban sokkal inkább a leghígabb indie-manírok szándékoltan gagyi hangjaival játszanak Molkóék, jóformán minden dalban, bár el kell ismernünk, a kísérletek kábé fele egész jól szól, a dolog ugyan nagyon távol áll ettől a zenekartól (ld.: Kitty Litter, Ashtray Heart, Bright Lights), mégis üditő újítás. Pláne a többihez képest. Ennél jóval jelentőségteljesebb változás az a szemléletváltás, hangulati újítás, amit Molko eszközölt azzal, hogy ez a lemez a "pozitív akármikért való küzdelemről" szól és félreértés ne essék, most nem ironizálok, tényleg nem értem, hogy két generációnyi imó érfelvágó tinikölyök szellemi szülőatyja mégis hogyan gondolhatja, hogy jól fog állni neki, ha megénekli az élet pozitív oldalának értékelését, legalábbis ahogy nem egy interjúban kifejtette ez irányú szándékát. (Itt szükséges idézni, mielőtt elsikkadna, minden idők leggiccsesebb és legfelháborítóbban szar Placebo sorait: "Because a heart that hurts / is a heart that works"). A slágeresség nagyjából a lemez első felére jellemző, van itt olyan majdnem-működő dal erős kórusvokállal, aminek az archetípusa már meg lett írva párszor jobb formában (legutóbb a Because I Want You c. opusban), mint az amúgy egész jól sikerült Ashtray Heart, akad minden zenei pozitívumot nélkülöző, egyszerűen zsebszámológéppel kikalkulált alter-sláger (Battle for the Sun) és végre-valahára, Brian Molko nagy örömére, diszkós (hejhuj!) lüktetésű langypop (For What it's Worth), ami leginkább még a The Killers Sam's Town csúcslemezéről maradhatott volna le, amúgy joggal.



A Devil in the Details, mint már feljebb is említettük, gyakorlatilag kizárólag már megírt, korábbi Placebo-dalokból lett összeplagizálva. A Bright Lights viszont az album egyik legérdekesebb tétele, bár emiatt kicsit ki is lóg ebből az igencsak izzadtságszagú környezetből: az amúgy kritikán aluli dalszöveg ellenére (ami sajnos mellesleg az egész albumra jellemző) az együttes 2000-2003 közötti időszakát, a nagyszerű Black Market Music és Sleeping With Ghosts lemezeket eredményező hőskort idézi. A Speak in Tongues már jóval lejjebb ad a hirtelen felszökő színvonalból, amolyan igazi darkos tucatszám (a haa-aah, haa-aah háttérvokálok mondjuk sokat levonnak az értékéből, pláne a végén felhorgadó U2-hommage, zongorakísérte nyálzuhataggal). (Pedig a háttérben nagyon halkra kevert nyomasztó-idegesítő hangú billentyűsikolyok egészen érdekes feszültséget adhattak volna a dalnak, nagyjából úgy, ahogy a Song to Say Goodbye-ban még anno a Meds lemezen tökéletesen sikerült is ez.) És innentől még csak egyre romlik a dolog. A Never-Ending Why már tényleg kétségbeejtő tüneteket mutat, bár a refrén érdekes lenne, itt már annyira felpuhul az amúgy is poposított alterrock, hogy még az amúgy igen langyi zenéket hallgató kritikus is a száját húzva, szégyenkezve méri végig magát: most ez tényleg tetszik? Még jó, hogy nem. Pedig akár egy jó közepes dalt is lehetett volna írni ebből a katyvaszból. Mondjuk a Muse-nak ez minden további nélkül sikerült is volna, sőt, ők talán eleve nem is vették volna közepesre. (Régen mondjuk a Placebo sem.) Nos, az ezt követő Julien az a dal, ahol minden Placebo rajongónak kutya kötelessége lenne kikapcsolni a lemezjátszót, kivenni a cédét és párszor rátaposni. És nem is csak az izgalmas elektronikai újításnak szánt (?), a lencsefőzelék melegítésére emlékeztető hangot kiadó tompa plöffögés miatt, amivel a szám indul, hanem Brian Molko, rá egyáltalán nem jellemző szerencsétlenkedése miatt. Ez a fickó egészen 01:12 -ig konkrétan keresi a dallamot, de nem találja, csak fülsértően hamisan kaparász valami lehetőséget ebben a szebb pillanatokat is megért torokban (nem, kivételesen nem buzis poén). A később meglelt énekdallam sem javít sokat a dolgon, de legalább nem hamis. Innentől az ember már a legnagyobb jóindulattal is csak pörgetheti a cédét mint Pósalaky bácsi: a Happy You're Gone-ból egy másodperc sem marad meg az egyszeri zenehallgató fejében, még ezredik hallgatásra sem (jó, annyi igen, hogy az a kellemetlen már-nekünk-kínos fajta nyavalygós szám), a Breathe Underwaterben a srácok megint azt csinálják, ami talán a legidegesítőbb új szokásuk lett ezen a lemezen: írnak valami fantáziátlan, féljó, de legalább slágeres refrént, nagyjából a Tokyo Hotel fantáziakincsével élve és aztán körégyártanak valami dalt is, hogy ne csak a negyven másodperc legyen minden számuk. Ugorgyunk, ismét. Megint csak matek: de rég nem volt már lassú szám, sőt, csak most tűnik föl, hogy szinte eddig egy sem, hát ez nem mehet tovább, kell egy ilyen is, na akkor jöjjön a Come Undone. A dolog persze megint óriási gitárbőgetésbe és giccsparádéba torkollik (mikor lett a Placeboból My Chemical Romance?!), ami már csak azért is külön nevetséges, mivel papíron a banda továbbra is egygitáros trió, persze, tudjuk, hogy lemezen akár nyolcezer gitársávot is feljátszhat Molko (itt leginkább az ötlethiány palástolására használva a lehetőséget), koncerten meg majd zenél helyette a back-up band, élőben a Placebo a nemtörődöm, lusta és nagyképű Molko miatt úgyis híresen pocsék, senkit sem fog érdekelni, a feketére lakkozott körmű tiniket meg végképp nem, nekik csak az olcsó német fesztiválsör kell és az Every You Every Me meg a This Picture sokadszorra is, még épp felismerhető változatban. A zárószám is valamivel lassabb, jó, középlassú, de csak annyi mondható el róla, hogy van benne trombita, meg zongora, meg minden anyámkínja, csak éppen zene nem sok. (Külön fájdalmas emlék, hogy a maga nemében tökéletes Meds lemez legnagyobb erőssége pont a szívtörő és zeneileg maximálisan kidolgozott, csodálatos lassú számok voltak.)



A szeretet persze nem múlik el ilyen egyszerűen, öt kiváló (és azok közt is egy még kiválóbb) lemez után belefér egy nagyon (de nagyon, nagyon nagyon) szar hatodik, mind a nyári fesztiválokon a Placebo zenéjére teherbeeső bi- meg tri- meg mittudoményhányszex tiniknek, mind a megtört kritikusnak, előbbiek konkrétan leszarják, hogy milyen a zene és feltétel nélkül örökké imádják a zenekart, utóbbiak meg pont azért bocsátják meg ezt az ízetlen zenei tréfát, mert részükről a Placebo már kilencvennégytől kétezer-hatig megcselekedte, amit megkövetelt a haza. Ugorgyunk.

Kasabian: West Ryder EP

A Kasabian a végletek zenekara úgy látszik: vagy zseniális, vagy pocsék. Az volt legalábbis, mármint zseniális a bemutatkozás, a folytatás (Empire, 2006) azonban kritikán aluli, unalmas és semmitmondó. A 2008 eleje óta egyfolytában csúszó harmadik lemez azonban egyre bíztatóbb jeleket küld maga felől, ezek egyike (legfőbbike) a német Musikexpress c. lap mellékleteként kiadott West Ryder EP. A korongot nyitó szám, az Underdog a zenekar legszebb időszakát idézi, nevezetesen az öt évvel ezelőtti cím nélküli indulást, a zene nemcsak jó, de friss és megindító hangulatú, energikus és magával ragadó, mint minden jobban sikerült Kasabian darab. Ez az talán, amire ez a lemez rávezetett, illetve megerősített abbéli hitemben, hogy a Kasabian igazi ereje a ritmusszekcióban van, a torzított basszusban és frenetikus ritmus- és stílusérzékről tanúskodó dobokban (sőt, a meglehetős ritmikus ének is ezt erősíti). Ez mutatkozik meg az első szám után következő Fire-ben is, ami kábé onnan válik igazán értékelhetővé, ahol beindulnak a dobok is, a dal intrója kilóg előle mint egy jobbfajta lóláb. Az viszont meglepett, hogy az EP leggyengébb szerzeménye az agyonreklámozott promóciós kislemezszám, a Vlad the Impaler, kicsit egyhangú, kiszámítható és szedett-vedett, de a mienk, az Empire lemez számaihoz képest még bőven a zenekar jobban eltalált ötletei közt van. Ami azonban ennél is nagyobb meglepetés (és a Vladdal ellentétben egyértelműen pozitív), az a Black Whistler című béoldalas track. Olyan műfaji kitekintés ez az eddig meglehetősen szemellenzősen konzekvens Kasabiantól, ami már önmagában is nagy dolog, pláne mivel a korai Portisheadet idézik benne (egész pontosan mintha a Sgt Pepperen hallható John Lennon énekelne egy dalt a Portishead élén). A stílusidézés kiváló és nem merül ki olcsó koppintásban, továbbá érdekes új ízt hoz az együttes zenei világába, kár, hogy pont ez a dal nem lesz rajta a lemezen. Záróakkordként egy finom kis remixet kapunk Jacques Lu Cont-tól, aki az Empire lemez kevés értékelhető pillanatainak egyikét, a Me Plus One-t nyújtotta eredeti hosszának több mint háromszorosára (igaz, ugyanez az újragondolás megjelent már a Me Plus One kislemezverzióján is). A mix azonban olyan jó, hogy egyáltalán nem bánjuk a nyolc és fél perces trekkhosszt, sőt. Nagyon jó kis EP ez, ha a nagylemez is tartja majd ezt a színvonalat, nagyon örülhetünk. Ámen.

Green Day: 21st Centrury Breakdown

Ha már így nagynehezen időt szakítottam erre a posztra, igyekszem keveset tökölni a bevezetéssel. Igen, ugyebár tudjuk egy részről, hogy a Green Day egy nagyon jó zenekar, amely minden lemezére legalább négy-öt nagyon kellemes slágert összeütögetett, meg amúgy is milyen rokonszenves mosolygós srácok, aztán jött az American Idiot mint csúcslemez és a GD felsőbb osztályba lépett, majd berekedt. A dolog félig-meddig már feloldódott tavaly, a Stop Drop 'n Roll lemezt azonban nem a saját nevén adta ki a zenekar, így valamelyest el is távolította azt a szük értelemben vett Green Day-korpusztól. Az igazi visszatérésig eddig kellett várnunk.
Az ígéretek szerint a zenekar beletörődött, hogy tud zenélni és az American Idiot nyomvonalán megy tovább, a lemez nemcsak olyan, de még olyanabb is lett, mint nagy előde. A dolog igaz is, meg nem is. Az American Idiot nagy erénye az volt, hogy kellően popos volt ahhoz, hogy legyaluljon minden más vele egyidőben megjelent zenei produkciót a trió útjából, mégis jó zene volt. Nos, ezen varázslatos recept utóbbi összetevője mintha fakult volna. Holott Armstrong hangja továbbra is nagyon kúl, magyarán szólva ügyesen és indokolt önbizalommal menőzik a mikrofonnál, a gitárhangzás a célhoz mérten ismét tökéletes, a zene feszes és friss, mi a francot szenvelgek akkor mégis? Én magam sem tudom, egy-két mélypontot leszámítva (Viva la Gloria, Last Night on Earth, Before the Lobotomy, American Eulogy, See the Light és némiképp a 21 Guns is - érdekes módon többnyire a lassúak nem működnek) és eltekintve attól, hogy nem találunk egyetlen, olyan istenigazán kiemelkedő számot sem (holott vannak azért ügyes dolgok bőven: mind például a címadó, a Christian's Inferno, a Peacemaker, vagy a Viva la Gloria (Little Girl)) a lemezen, mint anno az American Idioton jóformán bármelyik számot, a végeredmény nagyon jó átlagteljesítmény. Talán az eltelt idő a probléma. Pedig nem is volt semmilyen nagy történelmi korszakváltás az elmúlt öt évben, mégis valahogy az American Idiot (bár erre csak most, a 21st Century Breakdown megjelenése kapcsán jöttem rá) talán az utolsó pillanatban jelent meg, amikor még ez a fajta, pop-posztpánk-bít érvényesülni tudott. Máskülönben miért lehet az, hogy ez az American Idiotnál valóban rosszabb lemez annyival rosszabbnak hat, amennyivel nem is. Talán ha a negyedik-ötödik trekkekhez hasonló egyéb nyálas, töltelékszerű részeket kimetszhetnénk az albumból... Talán ha kevesebb lenne a koncept (a teljes rockopera egy intro + három felvonásból áll: Heroes and Cons; Charlatans & Saints; Horseshoes and Handgrenades)... Ezzel összefüggésben: talán ha rövidebb lenne az egész lemez... Talán ha nem lenne ennyire pop... Talán ha a dalok túlnyomó többsége kevésbé lenne túlírva... Talán ha hozzátenne bármit is az American Idiothoz, nem csak levonna az értékéből (a Before the Lobotomy például egyértelműen az azóta amúgyis elközhelyesedett American Idiot akkordokat nyúlja szemérmetlenül)...
Hogy azért ne csak a dolog egyik oldala mondassék el: a középső felvonás, a kettes önmagában hallgatva (esetleg megtámogatva egy-két trekkel a másik kettőről) egész jó kis lemez lehetett volna, abban az egységben jóformán nincs üresjárat, toronymagasan felülmúlva az előtte és utána lévő egységet. Reméljük, legközelebb a szerkesztés/válogatás is olyan profi lesz mint a zenei megvalósítás. Nem mintha most olyan sok okunk lenne a panaszra. Igaz, arra sincs sok, hogy egyben próbáljuk végighallgatni ezt a hetven percet.