Anno velük indult minden. Azazhogy nyilván nem, de nekem akkoriban úgy tűnt és igyekszem azóta is úgy emlékezni. A dolog objektíven igaz része, hogy a Franz Ferdinand volt az első olyan modern pop/gitárzenekar az ezredforduló után akik valami egészen sokkoló kultuszt tudtak a másodperc tört része alatt kiépíteni, gondolom, manapság már mondani sem kell, elsősorban a tinilányok körében. Nyilván előttük is volt már ilyen, de valahogy az ő elsöprő sikerük dörgölte a világ lassabb felfogású részének az orra alá immáron véglegesen: a garázszene megint uralomra jutott. A két év alatt kiköpött két lemezzel (Franz Ferdinand; You Could Have it so Much Better... With Franz Ferdinand) sikerült is két évig már-már csőtörésszinten áradniuk a csapból, hogy aztán egy kicsit hátradőljenek és figyeljék ahogy a divat kitenyészti ma is aktívan praktizáló sok száz epigonjukat. Bölcs húzásnak mutatkozott a várakozással eltöltött négy év, annál is inkább, mivel ironikus módon az egyik legnagyobb ikonikus indiezenekar pont az indie haláltusájának kezdetéül kikiáltott kétezerkilences évre időzítette szimbolikus visszatérését. Az új lemez (Tonight: Franz Ferdinand) nem okoz akkora meglepetést mint azt négy év pihenő után vártuk volna, a dalok némi elektronikus bizbasz beemelését leszámítva ugyanazt az irányvonalat követik mint az első két lemez opuszai. A dallamosság, a feszes ritmusra tapadó karmolós gitárhangok, a harmonikus énekszólamok alapvető jellegükből nem adtak fel szinte semmit, a zene még mindig kreatív és szórakoztató és bár továbbra sem képvisel halhatatlan kulturális értéket, a műfajban legnagyobb riválisnak számító pályatárs Kaiser Chiefs-t simán kenterbeveri. És ugyebár az a bizonyos elektronikus bizbaszfaktor. Nem maradhat szó nélkül, hogy immáron a Franzi is pittyegős zenét csinál, méghozzá nem is rosszat. Legalábbis, ha az első kislemezre kimásolt Ulyssesből, Live Alone-ból vagy a majdnem címadó Lucid Dreamsből indulunk ki. Utóbbi a lemez abszolút csúcspontja egyben legnépszerűtlenebbnek ható szerzeménye is. És bár nem hat teljesen paranormális tevékenységnek, azért a Bite Hard elején felcsendülő zongorára még felkapjuk a fejünket. És túl azon, hogy a Franz Ferdinandnak már eleve a legalapvetőbb lételeme a slágeresség és dúdolhatóság, az olyan kis gyöngyszemek mint a What She Came For már-már reppelősre törtelt dallama azért még egy ideig nem nagyon fognak kikopni a fejünkből.
Egyszóval a Franz Ferdinand megcselekedte amit. Kivárta amíg lecsengenek az első hullámok amiket ők (is) okoztak és miután jó alaposan körbenéztek a zenei világban, hogy mi a dörgés megrántották a vállukat és csinálták ugyanazt amit eddig - csak egy kicsit másképp. És jól tették, ha nem is most termelték ki fennállásuk legnagyobb slágereit, lemezként talán ez az anyag működik a legjobban. Örülünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése