Antony Hegarty egyértelműen korunk egyik legnagyobb énekestehetsége, erről csak a tavalyi évben is két remekül sikerült lemezt hallgatva is meggyőződhettünk, egyrészt a Hercules & Love Affair kiváló bemutatkozása kapcsán, másrészt, és posztunk számára most ez utóbbi a fontosabb, a főcsapásnak számító Antony and the Johnsons (éves listánkon negyedikként befutó!) EP-jének, az Another World-nek köszönhetően. (Nem is beszélve a Dark Was the Night válogatásról, immár idén, kritika hamarosan...)
Ez azonban mind csak bemelegítésnek tekinthető a fő produkcióhoz, a rég várt nagylemezhez képest. A képlet pedig világos: szuggesztív, sok meghallgatásra (de akkor nagyon) ható dzsezz, lecsupaszított dallamok, ritkás gitárok és telt, harmonikus zongoramelódiák, felváltva szívszorító, helyenként nyomasztó tónusokkal (mint a Her Eyes Underneath the Ground és a One Dove) és a szívet inkább melengető, egészen fényes, vitális szépségű trekkekkel (pl. Epilepsy is Dancing, Kiss My Name - hogy csak az első négy számból szemezgessek) operálva (ez a szerkezet egyébként többé-kevésbé végighúzódik a lemezen). Antony hangja mint mindig tiszta és pontos, mégse kimért, melegség és erős érzelmi telítettség sugárzik belőle, a dalok kiérleltek és okosan megszerkesztettek és bár a lemez első pár hallásra kissé túl visszafogottnak tűnik (főleg a tavalyi Another World EP csúcspontja, a csibészesen fülbemászó és hátborzongatóan ragadós ritmusú Shake That Devil tökéletes szvingszerűsége után), ha megfelelő pillanatban rakjuk fel, megkérdőjelezhetetlenül utolér a felismerés: igen, ez az év egyik legjobb lemeze.
Még az amúgy nagyon egységesre sikerült dalcsokorból is külön kiemelendő a 2008-as EP-ről már ismert Another World, az édesbús Epilepsy is Dancing és a himnikus jellege ellenére patetikussá mégsem terebélyesedő Aeon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése