Én komolyan nem tudom, mi van Angliában. Lehet, hogy génkezelik a paradicsomot, vagy csak szimplán jobbak a viszonyok, de, hogy ez az ország termi már évtizedek óta a legtöbb kiemelkedően tehetséges könnyűzenei előadót, nem kérdés. A The Verve egy meglehetősen idegbajos együttes, kis túlzással kijelenthető, hogy minden lemezük után feloszlottak és az eddigi (reméljük, legutolsó) szakadás bizonyult a leghosszabbnak is, a Forth nyolc év kihagyás (a legutóbbi lemez óta 11 év telt el) után jelent meg.
Gitárcentrikus, slágeres, mégis összetett, többszöri hallgatás után is újat mutatni képes lemezt kaptunk a Bittersweet Symphonyval elhíresült zenekartól, tömény egy órányi színtiszta posztbritpopot (merthogy mára már ilyen is van), pszihedelikus, hipnotikus zenét, hosszúra eresztett dalokkal, elegáns, nem annyira extravagáns, mint inkább ihletett vokálokkal, sok ötlettel és (ennyi szünet után aligha meglepő módon) érezhetően nagy kedvvel.
És azért a fülbemászóan himnikus slágerekről (Sit and Wonder, Love is Noise), illetve az egyszerűen csak megejtően szép balladákról (Numbness, Valium Skies) is illik szótejteni a pszihedélia és virtuozitás (ld. nagyjából bármelyik dal gitárvégjátékát) ecsetelése mellett.
Nyilván nem az év lemeze a Forth, de minden szempontból megkerülhetetlen, nagyon élvezhető, fontos anyag és figyelemfelkeltő látlelet a brit zenei színtér populárisabb felének mai helyzetéről. Kevésbé könnyed, mint a "jobban csúszó" Charlatans, de felszabadultabb, komolyabb, mint az Elbow, hogy két olyan együttest említsünk, amelyek kiemelkedőt alkottak idén.
Hogy a The Verve megáll-e a nagyon jó, sokatmondóan összetett és érdekesen kísérletező popzene legamagasabb fokú gyártásánál (ilyen-olyan zenekari hisztik közbeiktatásával), vagy nagyot kockáztatva megpróbál-e magasabb szintre lépni, még a jövő zenéje, de addig is, hallgassuk meg még jó néhányszor a Forth-t, ami viszont tagadhatatlanul a máé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése