Van egy elméletem a Metallicáról. Szerintem ez az együttes kétszer volt a csúcson, egyszer a nyolcvanas évek végén (mondjuk a Master of Puppets, illetve az ...And Justice for All csúcslemezek idején, 1986 és 88 közt), amikor nemcsak képesek voltak haladni a korral, hanem a kor haladt általuk, ők voltak ugyanis az éppen áptudét heavy metal hangzást előállító (és nem mellesleg a legprofibban is előállító) zenekar. Az 1988-as évig sorra egyre jobb lemezeket produkáló (és legelső klipjét, csak ekkor, 88-ban forgató, de már a kezdetektől szupersztár) Metallicát azonban káóval csapta agyon egy, a semmiből föltűnt, Nirvana nevű zenekar és vele (nyomában) érkező seattlesound sereg (Soundgarden, Mudhoney, Tad, Melvins, Pearl Jam stb...), népszerűbb nevén az ún. grungehullám, amihez a Metallica (az első nagyon rossz döntést meghozva) bár próbált igazodni, nem tudott. És bár ennek az igazodni nem tudásnak az eredménye is egy sikeres, népszerű kultlemez (The Black Album, 1991) lett, magunk közt szólva a zenekar már ekkoriban elindult a nevetségessé válás rögös útján. Az ezt a popos-dallamos megújulást kicsit lassan követő (és az egykor kőkemény hangzást egyre csak langyító) nagylemezek, a Load, majd a mikróban újramelegített vacsorához hasonlító (még élvezhető, de már semmi újat sem mutató) ReLoad a dagályos pop/hardrock mocsárban tapicskoló és önmaguk dicsfényébe süppedt óriás rockdinoszauruszok sorába nyomta le a zenekart. És bár ez a két lemez helyenként nagyon emlékezetes darabokat is termett, a fanyalgó oldszkúler rajongók legsötétebb jóslatai igazolódtak be a kilencvenes években, mikor Lars Ulrichék olyan gyomorforgatóan semmitmondó, pénztárcapúposító álkiadványokkal álltak elő, mint az 1998-as Garage Inc. feldolgozáslemez, vagy az egyszerűen ijesztő S&M rockoperettlemez, 1999-ben.
Ezek után teljesen érthetetlen, hogyan került (majdnem) újra csúcsformába az ekkorra már leginkább csak részeges vakolómunkásokat megérintő banda, és bár megmagyarázhatatlan, a tény azért mégiscsak tény, ha csak egy szám (I Disappear) erejéig is, a Metallica ismét képes volt maradandót alkotni, nevezetesen hosszú évek nyálas kalandozásainak minden pozitívumát (Until it Sleeps, Turn the Page, The Memory Remains stb.) összehozni a régi szép idők keménykedéseivel; pont az ezredfordulóra (2000) megszületett a 2.0-ás verziószámú, ismét klasszikusan szóló Metallica. Nem meglepő, hogy a Mission Impossible filmzenéhez írt kislemez után 2003-ban mindenki valami igazán jót remélt. Nem szaporítanám a szót, a végeredmény ismert, a St. Anger (dacára pár igen jó kis számnak: Frantic, The Unnamed Feeling, vagy a címadó) minden idők egyik legszánalmasabb próbálkozása lett, ha pár szóban kéne összefoglalni: a negyvenes poprokkerek megpróbálnak visszaemlékezni fiatalságuk (addigra már meglehetősen túlhaladott) zenéjére, miközben tátott szájjal próbálják utánozni (bár nem értik), jóindulatúbbak szerint a mesteri System of a Downt, szerénységem szerint pedig a Limp Bizkitet.
Öt év telt el és itt az új lemez.
A Death Magnetickel (ezért is volt szükség a kilóméteres bevezetőre) James Hetfield társasága furcsamód ott folytatja, ahol még jól ment minden, visszatértek az I Disappear hangzásához, tehát megvalósították azt a korábban kivitelezhetetlennek és elképzelhetetlennek hitt hármas egységet, miszerint melódia, keménykedés és feszkó/izgalom is van a dalokban. A korai lemezek leginkább az elsőben nem nagyon bővelkedtek, a kilencvenes években a hard illetve heavy jelzők koptak le nyomtalanul a Metallicáról, a St. Anger pedig tulajdonképp semmilyen követelménynek nem felelt meg igazán. Ehhez képest az új lemez feszes, tempós, változatos (!) hangulatilag, ritmikailag, dalszerkezetileg egyaránt, a Load-ReLoad korszak kérlelhetetlen zeneisége köszönt ránk, immáron azonban hamisítatlan hardrock-metálzenei körülmények közé csomagolva, James Hetfield is valahogy visszafogottabban énekel, egészen úgy mint egy ember (szemben a régebbi Hetfielddel, aki leginkább egy promóciós célokra tervezett, észak-amerikai favágókülsővel dizájnolt emberi ének szimulációjára tervezett szoftverre hasonlított), sehol sincs már a Black Album gyomorforgató patetikussága (Nothing Else Matters, The Unforgiven stb.) és a St. Anger unalomig variált, izzadságszagú gitárfutamai. Még a legijesztőbb című (The Unforgiven III.) dal is kifejezetten jól sül el, az album egyik csúcspontja (még a kezdeti zongoraakkordok sem csapják agyon, tíz éve ebből az ötletből simán egy Nothing Else Matters szintű nyáltengert írt volna Hetfield), dacára annak, hogy most aztán már tényleg nem lehet több bőrt lehúzni az eredeti unforgiven-ötletről. Az utóbbi húsz év legjobb és leghallgathatóbb Metallica lemeze készült el a legendás Rick Rubin producernek (is) köszönhetően, egy vélhetően az idő folyamán majd klasszikussá váló lemez, aminek ugyan már 2000-ben el kellett volna készülnie, de ahogy a közhely tartja, jobb később.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése