Nagyjából egy napja terjedt el a hír, miszerint Chris Martin az NME-nek adott mininyilatkozatában kijelentette: a Coldplay 2009 végén abbahagyja a zenélést. Most tekintsünk el attól a nagyjából kilencven százalékosan biztosnak tűnő lehetőségtől, hogy a zenekar frontembere ezzel a megnyilvánulással csak az amúgy is mocskosul jól álló eladási mutatókon akart még valamennyit javítani és számoljunk azzal is, hogy esetleg komolyan gondolja, amit mond, sőt, be is tartja. Utóbbi esetben a Coldplay rajongói joggal verhetik bárki fejét a falba dühükben, tekintve, hogy hányattatott sorsú zenekaruk a Parachutes lemezzel összehozott eszméletlen bemutatkozás után mostanra megint alkotói csúcsra ért. Ha komolyan nem folytatják, lehet, hogy coldplayék is éreznek ebből valamit, mert hát rég láthattunk olyat, hogy egy banda egy éven belül két kiváló zenei anyagot is publikál, méghozzá (zömében) mindkettőt új felvételekből.
A Viva la Vida lemez nagyszerűségéről már megzengtem kötelezően megzengendő ódáimat (valóban kötelező volt, annyi jogos pocskondiázás után), jöjjön hát nagyjából ugyanez a műsor most a Prospekt's March EP-vel kapcsolatban.
A Life in Technicolort már a Viva la Vidáról ismerjük, igaz, a nagylemezen még instrumentálisan hallhattuk a dalt, melyről akkoriban meg is jegyeztük, jobb is, hogy Chris Martin nem rontja el gyakran irritáló énekhangjával. Nos, a római kettessel ellátott második verzió hallatán már megjegyezhető: nem rontotta el, sőt, az ének organikusan illeszkedik a dalhoz, még egy réteget adva hozzá. A refrén végén hallható sor ("Now my feet won't touch the ground") egyben a lemez záródalának is a címe, na tessék, még tematikai keretet is kapunk, juhéj. Az első valódi új dal, a Postcards From Far Away nem egész egy perces zongoraszólója nemcsak szép, nagyszerű felvezetésként is szolgál a Prospekt's talán legjobban sikerült szerzeményéhez, a Glass of Waterhöz, amely simán ott van a Coldplay valaha írt legjobb számai közt, csilingelő, melodikus dallamával és visszatarthatatlanul katartikus klimaxot hozó refrénjével. Itt jegyzendő meg egyrészt, hogy több helyen is finom R.E.M. hatásokat vélünk felfedezni, ami nagyon jó tendencia, egyrészt, mert azt jelzi, az együttes látószöge végre valóban kijjebb szélesedett a U2 és Radiohead manírok adoptálásán, másrészt, mert Michael Stipe zenekaránál kevés pazarabb ihletforrást találni. A hatás egyébként egyáltalán nem zavarón szemetszúró, sokkal inkább finom zenei integrálás, elegáns, szolid arányérzékkel és kifinomult ízléssel, ami pedig korábban nem volt jellemző a Coldplayre. Még egy irányvonal felerősödése figyelhető még meg a Prospekt's Marchon, ám ez is meglehetősen üdvös, nevezetesen a saját zenéjük (szebb és jobb korszakai). A Parachutes lemez zenei világára ismerhetünk ugyanis többé-kevésbé, nyomokban a Postcardsban, a címadó dalban és a Now My Feet Won't Touch the Groundban is. Az anyag legkísérletibb dala (merthogy ilyeneket ígértek Martinék még a megjelenés előtt) a Gorillaz-szerű elektrofunkkal indító, majd az anyalemez Viva la Vida or Death and All His Friends zenei környezetébe olvadó, vonósokkal dúsan megtámogatott refrénbe torkolló Rainy Day. Az egyetlen dolog, ami valamennyit (sajnos nem is keveset) levon az EP értékéből, az újrahasznosítás(ok) fantáziátlansága, és itt nem is a nyitódalra (Life in Technicolor II) gondolok, hanem a lemez végefelé pakolt két viva la vidás dalra, a Lost Jay-Z repbetétével megtámogatott verziójára (az eredmény sajnos messze nem olyan érdekes és innovatív mint a repper Linkin Parkkal való együttműködései voltak), illetve a Lovers in Japan (elvben) újrakevert változata, amely azonban csak minimális eltéréseket mutat az eredetihez képest, olyan minimálisakat, amelyek többségét az egyszeri zenehallgató vagy ki sem szúrja, vagy ha ki is szúrja, szarik rájuk a magasból. A probléma már csak azért is érthetetlen, mivel még korábban amúgy is publikált a zenekar két (szerintem nagyon magas színvonalú, ehhez az összeállításhoz is gond nélkül hozzáilleszthető) béoldalas felvételt, a fülbemászó Spell a Rebel Yellt és a rövid, ám annál megnyerőbb Death Will Never Conquert, ezek minden gond nélkül felfértek volna a Lost és a Lovers helyére. Ha viszont nem ezek, legalább a lemezfelvételek során rögzített, speciális akusztikus verziókat lett volna érdemes az EP-re másolni, annál is inkább,. mivel pont a Lostból és a Loversből készült is ilyen variáns, egyszerűen érthetetlen, hogy ezek felhasználatlanul maradtak. Mindazonáltal a nagy, ősi bölcsesség, miszerint a Coldplay legalább az EP-k és béoldalak terén nagyot tud alkotni, félig be is jött, félig meg is dőlt: a Prospekt's March még apró szépséghibájával együtt is az év egyik legjobb dalcsokra, ám ebben a ritka esetben ez az aktuális nagylemezről is elmondható.
Azért, ha választhatunk, inkább csak szórakozzanak velünk és az NME-vel, de most még ne oszoljanak fel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése