Kasabian: West Ryder EP

A Kasabian a végletek zenekara úgy látszik: vagy zseniális, vagy pocsék. Az volt legalábbis, mármint zseniális a bemutatkozás, a folytatás (Empire, 2006) azonban kritikán aluli, unalmas és semmitmondó. A 2008 eleje óta egyfolytában csúszó harmadik lemez azonban egyre bíztatóbb jeleket küld maga felől, ezek egyike (legfőbbike) a német Musikexpress c. lap mellékleteként kiadott West Ryder EP. A korongot nyitó szám, az Underdog a zenekar legszebb időszakát idézi, nevezetesen az öt évvel ezelőtti cím nélküli indulást, a zene nemcsak jó, de friss és megindító hangulatú, energikus és magával ragadó, mint minden jobban sikerült Kasabian darab. Ez az talán, amire ez a lemez rávezetett, illetve megerősített abbéli hitemben, hogy a Kasabian igazi ereje a ritmusszekcióban van, a torzított basszusban és frenetikus ritmus- és stílusérzékről tanúskodó dobokban (sőt, a meglehetős ritmikus ének is ezt erősíti). Ez mutatkozik meg az első szám után következő Fire-ben is, ami kábé onnan válik igazán értékelhetővé, ahol beindulnak a dobok is, a dal intrója kilóg előle mint egy jobbfajta lóláb. Az viszont meglepett, hogy az EP leggyengébb szerzeménye az agyonreklámozott promóciós kislemezszám, a Vlad the Impaler, kicsit egyhangú, kiszámítható és szedett-vedett, de a mienk, az Empire lemez számaihoz képest még bőven a zenekar jobban eltalált ötletei közt van. Ami azonban ennél is nagyobb meglepetés (és a Vladdal ellentétben egyértelműen pozitív), az a Black Whistler című béoldalas track. Olyan műfaji kitekintés ez az eddig meglehetősen szemellenzősen konzekvens Kasabiantól, ami már önmagában is nagy dolog, pláne mivel a korai Portisheadet idézik benne (egész pontosan mintha a Sgt Pepperen hallható John Lennon énekelne egy dalt a Portishead élén). A stílusidézés kiváló és nem merül ki olcsó koppintásban, továbbá érdekes új ízt hoz az együttes zenei világába, kár, hogy pont ez a dal nem lesz rajta a lemezen. Záróakkordként egy finom kis remixet kapunk Jacques Lu Cont-tól, aki az Empire lemez kevés értékelhető pillanatainak egyikét, a Me Plus One-t nyújtotta eredeti hosszának több mint háromszorosára (igaz, ugyanez az újragondolás megjelent már a Me Plus One kislemezverzióján is). A mix azonban olyan jó, hogy egyáltalán nem bánjuk a nyolc és fél perces trekkhosszt, sőt. Nagyon jó kis EP ez, ha a nagylemez is tartja majd ezt a színvonalat, nagyon örülhetünk. Ámen.

Green Day: 21st Centrury Breakdown

Ha már így nagynehezen időt szakítottam erre a posztra, igyekszem keveset tökölni a bevezetéssel. Igen, ugyebár tudjuk egy részről, hogy a Green Day egy nagyon jó zenekar, amely minden lemezére legalább négy-öt nagyon kellemes slágert összeütögetett, meg amúgy is milyen rokonszenves mosolygós srácok, aztán jött az American Idiot mint csúcslemez és a GD felsőbb osztályba lépett, majd berekedt. A dolog félig-meddig már feloldódott tavaly, a Stop Drop 'n Roll lemezt azonban nem a saját nevén adta ki a zenekar, így valamelyest el is távolította azt a szük értelemben vett Green Day-korpusztól. Az igazi visszatérésig eddig kellett várnunk.
Az ígéretek szerint a zenekar beletörődött, hogy tud zenélni és az American Idiot nyomvonalán megy tovább, a lemez nemcsak olyan, de még olyanabb is lett, mint nagy előde. A dolog igaz is, meg nem is. Az American Idiot nagy erénye az volt, hogy kellően popos volt ahhoz, hogy legyaluljon minden más vele egyidőben megjelent zenei produkciót a trió útjából, mégis jó zene volt. Nos, ezen varázslatos recept utóbbi összetevője mintha fakult volna. Holott Armstrong hangja továbbra is nagyon kúl, magyarán szólva ügyesen és indokolt önbizalommal menőzik a mikrofonnál, a gitárhangzás a célhoz mérten ismét tökéletes, a zene feszes és friss, mi a francot szenvelgek akkor mégis? Én magam sem tudom, egy-két mélypontot leszámítva (Viva la Gloria, Last Night on Earth, Before the Lobotomy, American Eulogy, See the Light és némiképp a 21 Guns is - érdekes módon többnyire a lassúak nem működnek) és eltekintve attól, hogy nem találunk egyetlen, olyan istenigazán kiemelkedő számot sem (holott vannak azért ügyes dolgok bőven: mind például a címadó, a Christian's Inferno, a Peacemaker, vagy a Viva la Gloria (Little Girl)) a lemezen, mint anno az American Idioton jóformán bármelyik számot, a végeredmény nagyon jó átlagteljesítmény. Talán az eltelt idő a probléma. Pedig nem is volt semmilyen nagy történelmi korszakváltás az elmúlt öt évben, mégis valahogy az American Idiot (bár erre csak most, a 21st Century Breakdown megjelenése kapcsán jöttem rá) talán az utolsó pillanatban jelent meg, amikor még ez a fajta, pop-posztpánk-bít érvényesülni tudott. Máskülönben miért lehet az, hogy ez az American Idiotnál valóban rosszabb lemez annyival rosszabbnak hat, amennyivel nem is. Talán ha a negyedik-ötödik trekkekhez hasonló egyéb nyálas, töltelékszerű részeket kimetszhetnénk az albumból... Talán ha kevesebb lenne a koncept (a teljes rockopera egy intro + három felvonásból áll: Heroes and Cons; Charlatans & Saints; Horseshoes and Handgrenades)... Ezzel összefüggésben: talán ha rövidebb lenne az egész lemez... Talán ha nem lenne ennyire pop... Talán ha a dalok túlnyomó többsége kevésbé lenne túlírva... Talán ha hozzátenne bármit is az American Idiothoz, nem csak levonna az értékéből (a Before the Lobotomy például egyértelműen az azóta amúgyis elközhelyesedett American Idiot akkordokat nyúlja szemérmetlenül)...
Hogy azért ne csak a dolog egyik oldala mondassék el: a középső felvonás, a kettes önmagában hallgatva (esetleg megtámogatva egy-két trekkel a másik kettőről) egész jó kis lemez lehetett volna, abban az egységben jóformán nincs üresjárat, toronymagasan felülmúlva az előtte és utána lévő egységet. Reméljük, legközelebb a szerkesztés/válogatás is olyan profi lesz mint a zenei megvalósítás. Nem mintha most olyan sok okunk lenne a panaszra. Igaz, arra sincs sok, hogy egyben próbáljuk végighallgatni ezt a hetven percet.

Mentegetőzés

Igen, hát eltelt egy hónap rivjú nélkül és még most se nagyon ígérhetem, hogy a helyzet hamarost javul. Még nagyjából egy, de lehet hogy két hét szükségeltetik bizonyos egyetemi teendők makulátlan teljesítéséhez, szégyen, de lassan egy hónapja egyetlen új zenét sem hallgattam meg. Addig is egy lista, hogy kábé mivel vagyok lemaradva, természetesen a teljesség igénye nélkül. Alább tehát következnek azok a dolgok, amik így látatlanban (hallatlanban) érdekelnek annyira, hogy meghallgassam őket és a többségükből feltehetően hiánypótló kritika is íródik majd. Tehát:

Antony and the Johnsons: Live in Washington, Björk: Voltaic (boxset), Bob Dylan: Together Through Life, British Sea Power: Man of Aran, Conor Oberst: Outer South, Deerhunter: Rainwater Cassette Exchange, Elbow and The BBC Orchestra: The Seldom Seen Kid live at Abbey Road, Jarvis Cocker: Further Complications, Legends: Over and Over, My Morning Jacket: Celebracion de la Ciudad Natal, New York Dolls: Cause I Sez So, Patrick Wolf: The Bachelor, Pavement: Live in Germany, The Enemy: Music for the People, The Field: Yesterday and Today, Wilco: Ashes Of American Flags, A.C. Newman: Get Guilty, Andrew Bird: Noble Beast, Bat For Lashes: Two Suns, Blind Myself: Budapest 7fok, eső, Condo Fucks: Fuckbook, Depeche Mode: Sounds Of The Universe, DOOM: Born Like This, Doves: Kingdom Of Rust, Handsome Furs: Face Control, Interpol: Mind Over Time (Rarities), Leonard Cohen: Live in London, Mando Diao: Give Me Fire, Morrissey: Years of Refusal, Neil Young: Fork in the Road, Nickel Eye: The Time Of The Assassins, NINJA: 2009 Tour Sampler, Pet Shop Boys: Yes, Pocahaunted: Passage, Psychic Ills: Mirror Eye, Röyksopp: Junior, Squarepusher: Numbers Lucent, St. Vincent: Actor, Starsailor: All The Plans, Sonic Youth: The Eternal, Super Furry Animals: Dark Days / Light Years, Szabad Európa Rádió: Helyzet, The Hold Steady: A Positive Rage, The Prodigy: Invaders Must Die, The Ting Tings: Fruit Machine, Therapy?: Crooked Timber. Nem is sok, ugye? Továbbá ne felejtsük el, hogy idő közben lesz új Placebo, Green Day, Kasabian és Eminem, legalábbis hirtelenjében csak ennyi jut eszembe és lehet, hogy a fentiek közül is kihagytam valamit. Ez a bejegyzés csak azért született, hogy tudjátok, még nem vesztem el, ha már mást nem tehetek, legalább azt számon tartom, hogy mivel vagyok elmaradva. Jelentkezem, amint lesz időm.