Ha már így nagynehezen időt szakítottam erre a posztra, igyekszem keveset tökölni a bevezetéssel. Igen, ugyebár tudjuk egy részről, hogy a Green Day egy nagyon jó zenekar, amely minden lemezére legalább négy-öt nagyon kellemes slágert összeütögetett, meg amúgy is milyen rokonszenves mosolygós srácok, aztán jött az American Idiot mint csúcslemez és a GD felsőbb osztályba lépett, majd berekedt. A dolog félig-meddig már feloldódott tavaly, a Stop Drop 'n Roll lemezt azonban nem a saját nevén adta ki a zenekar, így valamelyest el is távolította azt a szük értelemben vett Green Day-korpusztól. Az igazi visszatérésig eddig kellett várnunk.Az ígéretek szerint a zenekar beletörődött, hogy tud zenélni és az American Idiot nyomvonalán megy tovább, a lemez nemcsak olyan, de még olyanabb is lett, mint nagy előde. A dolog igaz is, meg nem is. Az American Idiot nagy erénye az volt, hogy kellően popos volt ahhoz, hogy legyaluljon minden más vele egyidőben megjelent zenei produkciót a trió útjából, mégis jó zene volt. Nos, ezen varázslatos recept utóbbi összetevője mintha fakult volna. Holott Armstrong hangja továbbra is nagyon kúl, magyarán szólva ügyesen és indokolt önbizalommal menőzik a mikrofonnál, a gitárhangzás a célhoz mérten ismét tökéletes, a zene feszes és friss, mi a francot szenvelgek akkor mégis? Én magam sem tudom, egy-két mélypontot leszámítva (Viva la Gloria, Last Night on Earth, Before the Lobotomy, American Eulogy, See the Light és némiképp a 21 Guns is - érdekes módon többnyire a lassúak nem működnek) és eltekintve attól, hogy nem találunk egyetlen, olyan istenigazán kiemelkedő számot sem (holott vannak azért ügyes dolgok bőven: mind például a címadó, a Christian's Inferno, a Peacemaker, vagy a Viva la Gloria (Little Girl)) a lemezen, mint anno az American Idioton jóformán bármelyik számot, a végeredmény nagyon jó átlagteljesítmény. Talán az eltelt idő a probléma. Pedig nem is volt semmilyen nagy történelmi korszakváltás az elmúlt öt évben, mégis valahogy az American Idiot (bár erre csak most, a 21st Century Breakdown megjelenése kapcsán jöttem rá) talán az utolsó pillanatban jelent meg, amikor még ez a fajta, pop-posztpánk-bít érvényesülni tudott. Máskülönben miért lehet az, hogy ez az American Idiotnál valóban rosszabb lemez annyival rosszabbnak hat, amennyivel nem is. Talán ha a negyedik-ötödik trekkekhez hasonló egyéb nyálas, töltelékszerű részeket kimetszhetnénk az albumból... Talán ha kevesebb lenne a koncept (a teljes rockopera egy intro + három felvonásból áll: Heroes and Cons; Charlatans & Saints; Horseshoes and Handgrenades)... Ezzel összefüggésben: talán ha rövidebb lenne az egész lemez... Talán ha nem lenne ennyire pop... Talán ha a dalok túlnyomó többsége kevésbé lenne túlírva... Talán ha hozzátenne bármit is az American Idiothoz, nem csak levonna az értékéből (a Before the Lobotomy például egyértelműen az azóta amúgyis elközhelyesedett American Idiot akkordokat nyúlja szemérmetlenül)...
Hogy azért ne csak a dolog egyik oldala mondassék el: a középső felvonás, a kettes önmagában hallgatva (esetleg megtámogatva egy-két trekkel a másik kettőről) egész jó kis lemez lehetett volna, abban az egységben jóformán nincs üresjárat, toronymagasan felülmúlva az előtte és utána lévő egységet. Reméljük, legközelebb a szerkesztés/válogatás is olyan profi lesz mint a zenei megvalósítás. Nem mintha most olyan sok okunk lenne a panaszra. Igaz, arra sincs sok, hogy egyben próbáljuk végighallgatni ezt a hetven percet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése