Gondoltam, egyszerűsítem a dolgokat, kivételesen összerántok két kritikát, ha már úgyis majdnem egyszerre jelenik meg a két Thom Yorke kislemez (és akkor még mindig fennáll a kérdés, hogy kedvenc frontemberünk melyik számát képes annyira utálni, hogy a New Moon című szörnyűség soundtrackjére pocsékolja...). A TheHollowEarth annyira valószínűtlenül kezdődik el, hogy e sorok írója majd összeszarta magát, mikor először meghallotta, Thom ugyanis egy erőteljes nyöszörgéssel indítja be a The Eraser hangzásvilágának méltó (ám kissé Squarepusher izű) utódának tekinthető nótát. Most őszintén, ki nem ijed meg, ha a csendből hirtelen a Radiohead énekesének nyávogó falsettoja rivall rá (bármily szép is amúgy)? (Teszteltem a dolgot, nemcsak rám hatott így.) Maga a szám továbbviszi Yorke minimalista elképzeléseit, az ötletesség elsősorban az IDM-esen sűrű ritmusképletben nyilvánul meg, a halkra kevert basszus fölött pedig csak Thom már-már rádióbarátul popos énekdallama szól. A dal kellemes, szépek a huhogósra visszhangosított uu-úú háttérvokálok, de azért még mindig nem Thom csúcsformáját mutatja, ahogy - valljuk be - idei megnyilvánulásai közül nem sok minden, talán egyedül a Latitude fesztiválon adott szólókoncertje. Külön pirospont az elmondhatatlanul beteg, refrénhelyzetbe rakott, agyonvagdosott vokáldarabért. A FeelingPulledApartByHorsesről nem lehet legalább egy minimális, rögtönzött történelemóra nélkül érdemben nyilatkozni. Ez ugyanis egy rég elveszett Radiohead dal (korábban névrokona volt a most Reckoner címen ismert darabnak.) Maga az alapötlet olyan kilenc-tíz éves lehet, ez idő alatt pedig két különböző verziót is hallhatott a közönség, egy kissé kaotikus nagyzenekari rockos össze-vissza sikálósat és egy (e poszt szerzője által sokkal inkább favorizált) egyszálgitárosat, Thom Yorke-tól. A mostani verzió ezekhez képest azonban legalább annyira felismerhetetlen, mint a 2007-ben újradolgozott Up on the Ladder, viszont legalább annyira jó is. Ebben a dalban egy másik Radiohead-tag, Jonny Greenwood is közreműködött papíron, bár hogy egész pontosan miben és hogyan, számomra nem igazán derül ki. A hangzás azonban dögös, a Thomtól már megszokott minimalista, karmolós-dögös basszusalapokra (két szép szólóval/kiállással) építgetett Aphex Twint idéző grúvok olyan megkapóan variálódnak végig, hogy az embernek szinte fel sem tűnik, hogy egy hét perces tételt hallgat. Főleg a szám harmadik harmadában, ahol a modulált vokálok egészen különleges dallamvilágot lötykölnek össze, enyhén Björk szellemiségét is ideidézve. (Akik megvették a limitált példányszámú 12"-es bakelitlemezt, hétfőn egy ajándék pluszletöltést is kapnak hozzá, izgatottan várhatjuk tehát hétvégén, hogy mit.)
Ami az All for the Bestet illeti, a három dal közül messze a legjobb, a jótékonysági célokra készített feldolgozás a fent említettekénél jóval finomabb, klasszikusabb elektronikával operál, billentyűi pedig (igaz, csak távolról) a Harrowdown Hill-t juttatják eszünkbe, ami abban a dalban végül a nyomasztó/szomorkás irányba ment el, itt inkább szívetmelengetően lágy és édesbús lett. Külön nagy öröm, hogy ez az első dal, amiben a két Yorke, Thom és az Unbelievable Truth énekese, Andy végre duettezik, ami túl a perverz élvezeten, hogy végre együtt halljuk a két testvért (na most komolyan, akad itt aki nem érzékenyül el legalább egy picit a "Watched my brother cutting grass outside" résznél, ahol Andy belép?) bombasztikus ötletnek bizonyul, mivel a Yorke fivérek varázslatosan működnek együtt. Nem mintha az eredeti, Mark Mulcahy szerezte szám ne lenne nagyon megható, ezzel a feldolgozással vélhetően egy új és (méltán) még nagyobb klasszikus született, mint az eredeti.
Íme a régi Pulled Apart by Horses:
És itt a Hollow Earth:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése