Muse: The Resistance

Igen, ez alkalommal a hosszas emésztgetés helyett inkább első benyomás alapján írok, egyrészt mivel ezen poszt tárgya olyan friss, hogy még szinte meleg, másrészt meg mivel nem hiszem, hogy érdemben módosulhat a véleményem a lemezzel kapcsolatban akárhanyadik hallgatásra is. (Ha mégis így lesz, ígérem, azt sem hallgatom el.) Na de még mindenek előtt következzen a rövid előtörténet. A Muse a világ egyik legjobb zenekara, az első lemezük ígéretes, a második marhajó volt, a harmadik és negyedik pedig (a maga nemében) tökéletes, gyönyörű mestermunka, a HAARP koncertlemez/film pedig ellentmondást nem tűrően reprezentálta, hogy ez a zenekar már mostanra pofátlanul elért mindent. Hát most komolyan, nem pont most jött el az ideje elszúrni a dolgot?
Megítélés kérdése persze, de a Muse mintha túl jó lemezeket készített volna eddig, mármint legyünk őszinték, a zenekar nem hibázott eddig, pedig azért ők sem most kezdték a bizniszt. Aki valóban képes meglepődni a visszalépésen, nem képes reálisan gondolkodni az angol rocktrióval kapcsolatban. Ahogy én sem. Bár a meglepődés nem éppen a helyes kifejezés, az aggódás és csalódás sajátos keverékéből fakadó kellemetlen érzet is könnyedén elkerülhető, ha az ember nem várja izgatottan egy olyan lemez meghallgatását, amiről a korábban kiszivárgott részletek alapján sejthető, hogy finoman szólva nem fogja szeretni.
Az albumot nyitó Uprising kellemes nóta (jót tesz neki a The Resistance többi trackje), leginkább a legutóbbi, Black Holes and Revelations lemez stílusában, igaz, sokkal fantáziátlanabb manírokkal élve, enyhén lejárt szavatosságú önismétlésekkel. A címadó dal - na erre valóban csak két-három lejátszás után jöttem rá - igazából nem lenne ennyire rossz, ha az "It could be wrong" rész nem szólna annyira felháborítóan gagyin. De úgy szól és így az egész, amúgy sem valami nagy ötletre épülő tákolmány összeomlik. És a dolog csak romlik tovább. Merész kijelentést teszek, figyelem: az Undisclosed Desires egy egész jó szám, bizonyos tekintetben a legjobban megírt darab a The Resistance-t nyitó hármasból. Hogy akkor mégis miért utáltam már a lemez meghallgatása előtt is (az első négy track már ismert volt a teljes lemezanyag előtt is)? Mert ettől a zenekartól felháborítóan hányingertkeltő dolog tökéletes sziruppopszámot írni (méghozzá a giccsesebbik fajtából) egy rocklemeznek szánt valamire. Ha ugyanis Enrique Iglesias és Justin Timberlake énekli ezt duettben Timbaland produceri közreműködésével, esküszöm, még csettintek is egy kicsit a nyelvemmel, hogy popslágerhez képest egész jó. És a dolog nem javul sokat a (már címében is riasztóan bugyuta) United States of Eurasiaval, ami gyakorlatilag a Muse már-már fájón eredetietlen Queen-feldolgozása, csak épp eredeti Queen-szám nélkül. Igen, ha direktebben akarok fogalmazni: szemérmetlen koppintás. Túl azon, hogy szeretjük-e történetesen a Queent (e sorok írója sugárban hány tőle, de az érdemeit nem vitatja), ilyen mértékig utánozni egy másik előadót egyszerűen szánalmas fantáziátlanságra vall. És talán itt tapinthatunk rá a lemez lényegi pontjára (már ha van neki), nevezetesen, hogy a Muse - kétség nem férhet hozzá - továbbra is ugyanaz a zseniális kollektíva, akik a Stockholm Syndrome-ot vagy a Supermassive Black Hole-t összedobták, a tehetség nincs oda, csak épp a fantázia. Adott három nagyszerű zenész, aki jóformán mindent meg tud csinálni zeneileg, ami csak eszébe jut (megint csak, bizonyítékért lásd: HAARP), csak hogy épp egyiküknek sem volt egy kósza ötlete sem. Ettől még elzenélgetnek ők rutinból (izomból, ahogy a grundon mondanák - mondják még?), elkészítenek gyakorlatilag bárhány teljesen jellegtelen Muse-darabot, lásd a lemez középrészét: Guiding Light, Unnatural Selection, MK Ultra és ezek tűrhetően is szólnak, ahogy szólniuk is kell. Pláne, mivel Matt Bellamy (aki mindig is gyermeteg és többnyire nevetségesen gyenge szövegeinek átlagszínvonalát is sikeresen alulmúlta ezúttal) dalszerzőként ezekben a némiképp klasszikusabb (? ! ?) rocktételekben valamelyest visszább fogta mostanra már irritáló mértékig elhatalmasodó extravaganciáját. Eddig hat számot vettünk végig és még nem volt emlékezetes momentum. Valóban a Muse ez?
Néhány szóban (egész pontosan tizenötben) emlékezzünk meg a lemez hangzásáról is: pontosan úgy szól mint egy személyiségzavarral küszködő Green Day egy fiktív metroszexuális parádé Queen-blokkjában. Még egy észrevétel, míg kifújjuk magunkat: most komolyan, látta ezt a borítót bármilyen épeszű ember, mielőtt egy feltehetően rég megvakított és hetek óta halott majom rábólintott, hogy "persze srácok, tök kúl, miért is ne legyen ez?".
A majdnem hét percen keresztül kicsit céltalanul kavargó, de legalább kétség kívül élvezetes gitárriffeket is felvonultató Unnatural Selection után következő MK Ultra érdekes bé oldala lehetett volna egy jól sikerült lemeznek, ami azonban elszomorító, hogy ebben a mezőnyben röhögve a jobban sikerültek közt van az össze-vissza csapkodó Depeche Mode hommage szintetizátorfutamok, a dal fele körül majdnem izgalmassá terebélyesedő (de, vigyázat, spoilerveszély:


aztán mégse) gitárrészek kusza esetlegessége és az egyszerűen nevetséges robothangok dacára is. Mielőtt azonban túlszidnám (ha eddig még nem tettem) szerencsétlen Muse-t, nem árt megjegyeznem rosszindulatú soraim kíséretéül, hogy a lemez csak nevezett zenekar szintjén pocsék, mivel azonban nevezett zenekar az egyik legzseniálisabb rockelőadó jelenleg, az abszolútszínvonal még így is a gyenge közepes szintjén van, meghallgatásra tehát (ha másért nem, hát legalább esettanulmánynak) mindenképp ajánlott. Meg azért is, mivel hét trekknyi tömény szerencsétlenkedés után kapunk végre valami jót is a lemez második szerkezeti egységének lezárásaként: az I Belong To You/Mon Coeur S'ouvre kiváló, ötletes, eredeti és Bellamyékhoz méltó módon absztrakt szerkezetű tétel, tulajdonképpen az első megnyilvánulás a Muse-tól 2006 óta (ha a koncertlemezt most nem számoljuk), amiért érdemes velük foglalkozni. A gitárokat láthatóan unó Matt Bellamynak talán el kéne gondolkoznia azon, amin a Radiohead három gitárosa is igen sokat törte a fejét a Kid A lemez előtt, nevezetesen, hogyha az embernek nincs kedve/ihlete/hangulata/bármije gitározni, nos, talán ne tegye. Istenem, hát akkor írjanak egy rohadt zongorás lemezt, ha ilyen komisz kis gyöngyszemeket bírnak produkálni, ha Bellamy végre képes lerakni a seggét a zongorája elé.
Már nem sokkal a Black Holes and Revelations megjelenése után elterjedt, hogy Matt Bellamy valami szimfonikus izén töri a fejét, egy raklap vonóssal, még üvegtisztább fejhanggal kísérve, valami monumentális, többtételes szerencsétlenséget akar írni. Nos, ilyenje minden zenésznek van. A zenészek azonban két csoportra oszthatók: vannak, akik végül belátják, hogy ebből semmi jó nem származhat és akik nem. Attól ugyanis, hogy egy komplett rezesbanda, vonósok, ütősök és egy halom komolyzenész kíséri az embert, ha a szólamaik nincsenek rendesen megírva (ellenpéldákért lásd az Absolution lemez vonatkozó, gyönyörű momentumait), hiába állítják elő képzett zenészek, a zaj már csak zaj marad. Zaj, emberek. És ha már az előbb ellenpéldát említettem a zárójelben, tessék csak meghallgatni a végül Exogenesisként (jézusom, ezek a címek) elkészült szimfónia (sic!) első és második része közti különbséget, mert ilyet azért ritkán hall az egyszeri zeneélvező: első tétel: zaj, második tétel: zenei mestermű, ugyanabból az amúgy tébolyult, egoista, megalomán kompozícióból (ti., hogy ezt a leselejtezett díszletek közt forgatott alacsony költségvetésű magyar szcifi soundtrackjére emlékeztető lemezt ugyebár egy háromtételes szimfóniával kell lezárni) kiindulva: legyen már végre valami nagyzenekari izé a végén, meg az amúgy is mindig szép, ha szól egy hegedű. Még szebb, ha több. (Bár a harmadik tétel vége felé már inkább csak simán unalmas.)

Nagy általánosságban viszont megint csak arra a közhelyre jutottam a Muse új lemezével kapcsolatban is, hogy néha nem is feltétlenül a kevesebb lehetne több, hanem a semmi. Ezért fest úgy a The Resistance ("Love is our resistance" - anyám borogass), mint egy ementálira bombázott hajdani város, ezért omlik össze jóformán minden ötlet és vázlatos koncepció ebben a kontextusban, mert egyszerűen vannak olyan albumok, amiket jobb nem megcsinálni. És a legenda tovább él. Méghozzá, ha bejön a tippem, az év egyik legnagyobb sikereként.

*

Most:



És hogy ne feledjük el a zenéjüket sem:



UPDATE:

a földkerekség egyik legnagyobb poénja, köszönjük a Muse-nak: