Vampire Weekend: Contra

Meg kell mondjam, én azon nagyon kevesek közé tartoztam még 2008-ban, akik sem a Fleet Foxesban, sem a Vampire Weekendben nem láttak semmi különöset, kellemes, középszerű, hallgatható zenekaroknak tartottam ezeket, akik körül már megint (ahogy minden évben megvan ez a jelenség más-más együttesekkel) túl nagy a hűhó. Hogy igazam volt-e, nem tudom, de azért már reflexből kételkedem magamban. Mondván annyi rajongó és kritikus nem tévedhet. A döntést meggyőződésem felől végül elnapolhattam kicsit, onnantól kezdve, hogy elkezdtek szivárogni a hírek: a VW már 2010 elején új lemezzel fog jelentkezni. Na, gondoltam, majd az. És bizonyos értelemben be is jött a dolog. A Contra első számú és talán legnagyobb erényeként végre karakteres anyag lett, határozott és egyértelmű zenei irányokkal, hangulattal és még azt is hozzátehetném, lassan sajátosan vampire weekendessé merevedő stílusjegyekkel. Hogy aztán ezek kinek-kinek mennyire tetszenek, avagy épp nem, jórészt ízlés dolga. Ami engem illet, nekem ez a finomkodó, erőltetetten vidám bazsalygás már túlcukrozottnak hat. Ez persze kizárólag az én (s önnön setét, érzéketlen lelkem) magánügye. Mindez azonban érdekes módon nem azt jelenti, hogy a lemez ne tetszene. Megjegyezhető, érdekes számokat találunk rajta, amiket december óta lelkesen dudorászok magamban. Normális esetben például borzalmas lemeznyitásnak nevezném a Horchata-White Sky-Holiday indítást, hiszen ezek a számok a saját édeskés giccsfaktorukkal eléggé gyengítik egymást, külön külön azonban mégis jók. Végső soron pedig azért ismerjük be, ez a lényeg. A Contra mélypontja számomra mindenképp a California English. Ebben is van egy nagy adag szubjektivitás, személy szerint ugyanis ahhoz az egyre növekvő számú csoportjához tartozom az emberiségnek, amely azonnal és sugárban kezd öklendezni, ha bármit hall autotune-nal. Pláne egy olyan, fantáziátlan, szürke számot, amit ennek a szarnak kéne feldobni. Jaj, ugyan már. Középszerű számból is akad azért a lemezen, mint a kedveskés, halk Taxi Cab, a maga (bár fenntartom, az arányok, a mérték itt is már eltúlzott) egyszerű gögyögésével, vagy a szimplán unalmas Diplomat's Son és az ugyancsak érdektelenségbe fulladó címadó. Közben, zárójelben jegyezném meg, hogy az Animal Collective-hatást legnagyobb mértékben felvállaló dal, a Run viszont ugyancsak nagyon kellemes. És amiről eddig nem szóltam: a Giving Up the Guns számomra legalábbis eddig az év dala. Persze, elég nagy giccs (hasonlóan a tavalyi év egyik legjobb dalához -> The Big Pink: Dominoes), mégis a maga műfaji keretein belül egyszerűen hibátlan. És ami még fontosabb: lassan harmadik hónapja nem megy ki a dallama a fülemből. Engem ugyan már rohadtul zavar, valamit azonban mégis jelez. Nevezetesen, hogy még az én hiperkritikus látókörömben is lassan kezd feltűnni ez a zenekar, még ha egyelőre csak a szimpla említés és elismerő biccentés szintjén is.