Állítom, hogy a These New Puritans a 2000-es évek egyik legfontosabb zenekara. Holott nem csinálnak semmi igazán különöset, az indie (poszt-indie?), a posztpánk és az avantgárd szentháromsága közt kóricálnak ide-ode, első, Beat Pyramid című, a maga nemében gyakorlatilag hibátlan lemezükkel inkább az első kettő felé közelítve, második, Hidden című, friss albumukkal inkább a harmadik bűvkörében. Ez pedig egyben annyit is jelent, hogy a TNP vesztett valahai (nem is elhanyagolható) mértékű slágerességéből, ezen a lemezen még hasonló szám sincs, mint anno a Beat Pyramidon az Elvis volt. Ennek ellenére a mostani lemez szinte ugyanolyan jó mint az első. Az első korong nyersgitár-sample uralma után most a dobok és zajok korszakát éli a zenekar, emiatt talán a slágeresség visszaszorulása is: a lényeg most a ritmus, a már-már törzsi zenéket idéző, monotonitásba még épphogy át nem csapó, meditatív, manipulatív suggesszió. BUMM-BUMM-BUMM, ahogy a We Want War című klipes dal is mondja az amúgy kifejezetten szép instrumentális bevezetés után. Mondjuk el is vagyok fogulva alaposan és nem csak mert ezt tartom az utóbbi idők egyik legtehetségesebb per legszimpatikusabb zenekarának, hanem mert egy olyan zenekar frontembereként*, amiben majdnem három évig egy zseniális klarinétos fújta a fújnivalót, még szép, ha máig levesz a lábamról, ha egy együttes elkezd fúvósokat alkalmazni. Pláne, hogy nemcsak azokat, hanem zongorát, kard-hangeffekteket, gyerekkórust, meg minden egyéb elképzelhető lószart, ami csak jól hangzik (erről bővebben lásd itt). A slágerességhez (megint csak igen nagy mértékben relativizálva a fogalmat) amúgy még az Attack Music közelít a legjobban, elsősorban a megkapó refrén miatt. Azonban nehéz egy-egy számot is kiemelni ebből a totálisan elmebeteg, azonban a maga kaotikusságában egészen gyönyörű hangorkánból, mikor (a már említetteken túl) a Three Thousand, a Fire-Power, az Orion vagy a Drum Courts - Where the Corals Lie is olyan csodálatos, hogy az ember összepisálja magát gyönyörében. Egy lépés persze még mindig hátra van. Míg ugyanis a Beat Pyramid albumként, teljes egészként szuperált kiválóan, a Hidden igazán az egyes számok kidolgozottsága terén erős. Ha tehát a harmadik lemezre összejöhetne valamiféle szintézis az első slágerességéből és szerkesztettségéből és a második pszichedelikus, vadul elmebeteg kísérletezéséből, nos... hadd ne mondjuk ki, milyen magasra emelkedne ez a már amúgy is (méltán) körbehozsannázott és még mindig pimaszul fiatal és kezdő zenekar. Legyen így.
* a zenekar és a frontember szavakat itt a lehető legtágabb értelemben használva
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése