Mikor a Klaxons berobbant (nem a közhely kedvéért, tényleg robbanásszerűen vették át az irányítást az angolszász poprockban egy időre), méghozzá nem is oly rég, még a leginkább azzal voltunk elfoglalva, hogy most akkor van is olyan, hogy new rave, vagy ez csak valami média által generált újabb divathülyeség és nemlétező skatulya. Egyrészt (nem nagy meglepetésre) kiderült, hogy az utóbbiról volt szó, másrészt, ha új divatot nem is teremtett a Klaxons, két dolgot mindenképp el kell ismernünk: a Myths of the Near Future valóban a 2007-es év egyik legjobb lemeze volt, másrészt a zenekar sokfelől szedegetett, mégis egyénivé összerázott stílusa végigszántott a fél zenei világon, itt-ott mutatkozott meg áldásosabb, avagy éppen kevésbé előnyös hatása, rendesen utánozni viszont senki sem tudta. A fő kérdés így az lett, hogy második lemezén maga a Klaxons mennyire tudja utánozni saját magát. Meg persze (és főleg), hogy akarja-e egyáltalán.Igaz, a verseny (ti. önmagukkal) nem tekinthető teljesen tisztának, miután a Polydor a hírek szerint a létező leggusztustalanabb és idiótább kiadó eszközzel élve újravetette a zenekarral az album jelentékeny (na és itt az égető probléma, hogy nem tudjuk pontosan, hány és mely) százalékát, mivel a készülő anyag nem volt nekik elég populáris.
A végeredmény ennek ellenére nem rossz. A Surfing the Void kellemesen indul, az Echoeszal a zenekar kb ott folytatja, ahol bemutatkozó lemezén abbahagyta, hogy aztán egy fájdalmasan gyenge kisiklástól (The Same Space) eltekintve hasonló jó formában folytassa. A címadó dal is tartja az elmebeteg/diszkós-slágeres és színvonalas zene közti, amúgy egyáltalán nem könnyen meglelhető egyensúlyt, ahogy a későbbiekben a többi dal is. A deficit, tekintve, hogy a kiadó is csak egy bizonyos pontig mindenható (=azért az ízlés az úr) egyértelműen a slágeresség terén jelentkezik, a zene maga viszont helyenként érdekesebb, merészebb, mint a Myths of the Near Future-ön. Az eredmény tehát nagyjából döntetlen, bár más erényeket kidomborítva, a zenekar végülis nagyjából azt hozza, amit első lemezén is, igaz, a fanyalgók és telhetetlenek (itt vagyok példának okáért mindjárt én magam) most azzal jöhetnek, hogy ezúttal ugyanaz már nem elég. És még ha kevésbé slágeres és kiszámítható is a dolog, mint az előző lemez, szólni mégis ugyanúgy szól, pontosan ugyanazokkal az eszközökkel dolgozik a zenekar, egyszerű, dudorászható dallamok, torz, de nem túl torz gitárhangok, sejtelmes, összetett billentyűs hangzás, diszkós dobok, helyenként még a jóízlés határain belül maradó fejhangú énekelgetés.
Csak ugye ezért tisztességtelen ez az egész dolog, mert még így a végére érve sem tudom, hogy a Polydor vagy a Klaxons szűklátókörűsége miatt fanyalgok, de mindenesetre, bármily kellemes hallgatnivaló is összességében ez az album, azt teszem.
3 megjegyzés:
Én úgy olvastam egy inetrjúban, hogy cáfolták ezt a kiadós dolgot, és ők maguk döntöttek úgy, hogy kukába dobják eaz elkészült lemezt és újra kezdik az egészet.
A lewmezről szólva nekem kevésbé jön be mint az első, de először azt sem értettem miért tartják jó lemeznek egy-két kislemez dalt leszámítva nem fogott meg. de amikor később újra elővettem akkor nagyon megragadott. Lehet, hogy ez a lemez is így jár de eddig hiába tűnik egységeesebbnek, számomra sokkal unalmasabb is és a dalok sem durrannak akkorát, viszont az elsőre internetre kiett dal a Flashover nagyon tetszik, lazán az eddiggi egyik legjobb daluk.
húú, a helyesírásom szörnyű, tele van elgépelésekkel. bocsi.
2009-ben az egyik tag nyilatkozta az NME magazinnak, hogy visszadobta az albumot a kiadó, mert az túlságosan "heavy record" lett. Erre most a képünkbe hazudnak, hogy önmaguk dobták ki a kukába...
Megjegyzés küldése