Az eleve mindig aranyos dolog, mikor egy máshonnan ismert zenész picit változtat a nevén szólólemezét kiadva. Nekem legalábbis atyai mosolyt csalt az arcomra, hogy Phil Selway most Philip. Van egy jelenet a Family Guyban. Ringo azzal jön a próbára, hogy írt egy tök jó dalt. Erre (ha jól emlékszem) Paul odamegy hozzá és megígéri, hogy kirakják a fridzsiderre, hogy minden nap láthassák. Fog egy mágnest és tényleg kirakja. Nekem valahogy mindig ez jut eszembe, ha egy dobos szólózni kezd. Pláne, mivel dobolni valahogy mégiscsak olyan, mint fociban a kapuban állni, ha vannak is nagy pillanatok, többnyire a háttérben van az ember. Selway esetében a dolog a 7 Worlds Collide nevű valamiből ered, ez az a Neil Finn által szervezett zenei kollektíva, amelynek tagjai közös dalokat írva, együtt zenélve készítettek valami, ha jól emlékszem, jótékony célokat szolgáló lemezt és koncerteztek egy sort (mindkét esetben vegyes színvonalon), nos ennek a keretei közt nyílt először lehetősége a Radiohead dobosának, hogy eddig suttyomban, nagy titokban plöntyögetett szomorkás dalait mások előtt is kipróbálja. És a koncerteken játszott számok meglepően jók is voltak. A The Ties That Bind Us (munkacímén: Family Madness), illetve a The Witching Hour a legvérmesebb Radiohead-fanatikusokat is meg kellett, hogy győzzék Philip barátunk dalszerzői tehetségéről. Most persze megint kicsit kezd az agyunkra menni a mi Ringonk, mivel jelenleg minden épeszű zenebarát az új Radiohead-lemezt várná, ehelyett ugyebár (igaz, nagyrészt az amúgy is szükséges lemezkészítési szünetnek kinevezett időszakban) a Familial készülgetett, most pedig Philip nem átallik turnézni is az anyaggal. Ahelyett, hogy szépen visszamenne dobolni a stúdióba. Node nézzük, megérte-e a sok munka, a nagy várakozás, a sok előkészület. Pláne, mivel minél tovább tart valakinél az az időszak, mikor elárulja ugyan, hogy szokott ő dalokat írni, de szemérmesen nem mutatja meg magukat a számokat, annál nagyobb legenda kezd köré nőni. Phil(ip) esetében ez mindenesetre nem tett jót a dolognak. A lemezen ugyanis a korábban már bemutatott By Some Miracle-n és a fent említett kettőn kívül nem nagyon találhatunk jó dalt. Némi jó indulattal közepeseket. A dallam mindig esetlegesnek tűnik, Selway hangja túl fátyolos, túlságosan meg van hatódva magától, az akkordfelbontások a legtöbb esetben fantáziátlanok, a szövegek gyakran közhelyesek (sokkal jobb akkor már az neurotikus-paranoid vonulat, ami néha fel-felsejlik mögöttük), az egész túl van lihegve: az előadó megpróbálja azt az érzetet kelteni, mintha negyvenes, kopasz angol muki helyett inkább valami remegőszárnyú szűz erdei tündérke lenne, aki lelke legmélyére rejtett titkolt sóhajait rebegné el nekünk meglehetős unalmas gitármenetekre alkalmazva. Nem lenne ezzel semmi baj amúgy, ha nem egy Radiohead-tagról lenne szó, ha nem a Beatles mellett a huszadik (és most már a huszonegyedik) század legfontosabb zenekarának húsz százalékát kitevő Philip Selway csinálna itt komplett hülyét magából, minimális és kommersz zenei fantáziájával (illetve gyakrabban annak bántó hiányával) és rosszul álló pozőrködésével. Megbocsáthatatlan bűnről, súlyos vétekről persze szó sincs. Pláne, hogy a három jól sikerült dal tényleg egész szép. Remélhetőleg pár év múlva már mindenki csak azokra emlékszik majd. De azért nem állhatom meg, hogy hangot ne adjak a civilizált világ minden tagja által egyöntetűen táplált közös reménynek: Phil(ip), ne csinálj több lemezt. Vagy ha mégis muszáj, legalább a Radioheadet ne tartsd fel vele. És még valami: ha esetleg mellőzhetnénk az olyan közhelyeket, mint: "I hope that you'll find /peace for the very first time" stb., leköteleznél.Írja inkább Thom Yorke a szövegeket. Meg esetleg a zenét. És ha már, elő is adhatná ő. Csak hát szegény Ringo...
*
és az összevetés kedvéért:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése