Addig csinálod ezt édes fiam, amíg végül senki sem fog szeretni. Mert az még hagyján, hogy elkészítetted a földkerekség legdemagógabb lemezét, az Elect the Dead-et, amiről sajnos csak úgy sütött sajna, hogy mennyire hiányzik Daron Malakian (nem feltétlenül hasonlóképp a kolléga Scars on Broadway lemezével), most tehát olyan vagy, mint egy kissé kifacsart, félbevágott narancs. Az is súlyos érvként szólt ellened, hogy minden megalomániád zöld utat kapott, ld. Elect the Dead Symphony. Abba is csak szomorú szívvel törődött bele a világ, hogy kértek legalább még egy rundot, tehát te és Daron is csináltok egy-egy újabb lemezt. És azt persze nem tudhatom, hogy milyen lesz az új Scars, de tippjeim azért vannak. No de most ne másokhoz méricskéljünk, foglalkozzunk csak veled, büdös kölök. Hát mi ez? Mik ezek az unásig ismert manírok, ez a gunyorosnak szánt, de igazából csak nevetségesnek ható hanghordozás, ugyanazok az énektémák újra meg újra, a mindig túllőtt hangszerelés, a szükségesnél mindenhol legalább két hangszerrel többel. Ami valamivel érdekesebb, inkább lefelé lóg ki, mint például a Beatus a maga slattyogó, megfáradt, gyakorlatilag gusztustalan hangzású dobgépével. Pedig látom én, hogy igyekszel. A számok kifejezetten egyediek, abban az értelemben, hogy mindben mintha kétszer, vastagon lenne aláhúzva a dallam, szánkba van rágva, hogy EZ-EGY-DAL, EZ-EGY-MÁSIK-DAL, ilyen és ilyen dallammal. Mégis az az érzésünk, hogy hiába játszik már másik trekket a lejátszónk, nem haladunk semerre, addig van ugyanis tömítve, bazsalyintva, túlgondolva, felpumpálva és hangszerelve minden, hogy végül úgyis ugyanúgy szól az egész massza. Aztán néha még emlékeztetsz magadra, de bár ne tennéd, így ugyanis még rosszabb érzés ezt hallgatni. Mert hát milyen jó is az a másfél fejhangú sor a Reconstructive Demonstrationben. Persze hol van ez attól, mikor még másodpercenként műfajt váltva hol fejhangon pittyegtél, hol öblös belső szerveid legmélyéről hörögtél fel, úgy néztél ki, mint a sátán, ördögi szakállad és bozontos szemöldököd mögül kivillanó, ádázan forgatott szemedben mégis minduntalan megcsillant az önirónia, értsd: gyerekek, mégis egy kő gazdag LA-i rocksztár vagyok, nyugi már, de mire ezt tudomásul vettük volna, már megint előtört belőled, immáron nem is a sátán, hanem egyenesen annak a kutyája és eresztetted ki magadból a mindenféle hihetetlennél hihetetlenebb hangokat és egyszerre megint komolyan volt véve minden. És ez a váltás dalonként ötvenszer. Ez persze főleg az első három System of a Down lemezen, a másik kettőn már kevésbé, de azért úgy-ahogy jók voltak azok is. Most meg zongora és vonósok és, bár imperfect harmóniákat ígér a cím, itt bizony minden perfekt, túl perfekt is. Ki nem mennél aktuális dal keretei közül, a világ minden pénzedért meg nem sértenéd a magad alkotta (magad paródiájaként értelmezhető) műfaj határait, ripacskodsz, áriázol, túl komolyan veszed magad, különösen az iróniád csontosodott meg, túlságosan rászoktál magadra, tudod, hogy na most, ezen és ezen a ponton kell némi ironikus ellenpontozás, és ott, pontosan ott kicsivel inkább orrhangon énekelsz, jelezvén, hogy most voltam önironikus. És akkor a helyenként már a SOADban is idegesítő, de ott a jó zene (meg úgy általában, a rockhagyományok) miatt elviselhető tömény demagógiáról még szót sem ejtettem. Hogy ezek a dalszövegek ugyanolyanok, mint a zene, már-már illetlenül túl sokat akarnak belenyomni a pofánkba. Minden egyes sorban valami lényegbevágó(nak szánt), valami különösen fontos üzenet. A dolog persze visszafelé sül el, az embernek ugyanis már annyiszor kellett meghatódnia az örmény nép, és úgy általában elnyomott ember, a kizsákmányolt szegények és jogfosztott tömegek satöbbi satöbbije hallatán, hogy még ha korábban a legvérmesebb hippi békeaktivista volt, most akkor sem tud mást tenni, mint szarni a dologra és egy feszültet ásítani, hogy ugorjunk már. Mert értem én persze, Serj, hogy te nagyszabású célokért küzdesz itt, hogy a zene a te fegyvered, de ez a fegyver már rég visszafelé sül el. Ilyen töménységben, ilyen ordenáré túlkontúrozásban ez nem megy, így a legkomolyabb mondandó is bohóctréfába fordul át. Pedig felteszem, nem ez volt a célt. Mondjuk, lehetne ez is. Régen, amíg félig ez is benne volt, sosem untalak vagy röhögtelek volna ki. Most meg nézz csak ránk.
Nem állhatom meg, hogy:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése