A South Park kicsit olyan mint a Biblia, legalábbis amennyiben az élet szinte bármely pontjának szimbolikus értelmezése kiolvasható valamely részéből. Van például az a rész, amikor Mr. Garrison ráébred a homoszexualitására, s a Star Wars vonatkozó jelenetét idéző belső tusakodás keretében végre megbékél magával. Akik követik a Linkin Park nevű fiúcsapat pályafutását - azokkal mindenek előtt együtt érzek, másrészt viszont - azok már a dolog elején sejthették mindazt, ami mostanra végre eljött. Kezdődött a dolog azzal, hogy a Hybrid Theoryn meg akarták csinálni ugyanazt, mint a Limp Bizkit, csak jobb hangzással és fantáziadúsabb frontemberekkel. Meglett. Majd lehúztak minden bőrt az első lemezről, kiadtak egy elég fantáziátlan, de legnagyobbrészt meglepően hallgatható remixlemezt (Reanimation), majd egy kifejezetten jót is csináltak, ami, amennyiben a korai KoRnt tekintjük nu metalnak, nem mondhatjuk, hogy azon műfaj legjobb lemeze, ahhoz azért kétségtelenül túl nyálas, maradjunk hát annyiban, hogy egy nagyon (de őszintén, tényleg nagyon) jó poplemezt. Ez a Meteora. Aztán megint jöttek az egyértelműen pénzszaporító kiadványok, köztük a Jay-Z lemezzel, az se lett rossz amúgy. Igaz, jó se. Aztán az előző, a Minutes to Midnight album már kifejezetten kínosan szar volt. Pedig voltak jó számok rajta, kettő legalábbis mindenképp, naná, hogy két kislemez, a What I've Done és a Bleed it Out. Most természetesen a 'jó' minősítéssel kellőképpen szabadon bánok, ugyanis viszonyrendszerem alapvetően a híg nyál zenei műfajra vonatkoztatható, nem abszolút. Nincs ezzel azonban semmi probléma, szólókarrierje kezdetén, mikor még helyenként szégyenszemre én magam is belefutottam pár ilyenbe a rádióban, Justin Timberlake-nek is voltak (ilyen értelemben) jó számai. Nos, ez a korszak, amikor még bármilyen értelemben jó dolgot csinálhatnak, sokáig úgy tűnt, le is zárult a Linkin Park számára. Hogy az új lemezzel mit kezdjek ehhez képest, bevallom, nem tudom. Holott tudtam, hogy eljön, hogy előbb vagy utóbb ennek a lemeznek el kell készülnie, hogy mindez, amit eddig ez az együttes csinált, egyszerűen nem vezethet máshova, most azonban, hogy mégis az A Thousand Suns szól a lejátszóból, nem igazán tudom, mire véljem. Az mindenesetre biztos, hogy a Linkin Park végre meglelte a saját garrisoni pillanatát, szembenézett a lelke mélyén rejlő setét (=ez esetben rózsaszín) árnyakkal és engedett a legkisebb ellenállás vonzásának. Ez ugyanis pop. Már nem gitárorientált, nem is szkreccselős, kicsit számítógéppel buzerálgatott, nem is annyira reppelt és főképp: Chester Bennington részéről már korántsem elhörgött hamisítatlan, híg fospop. Ez pedig a zenekar rajongói számára feltehetően katasztrofális hír, nemzetközi gyász, meg ilyenek, de mi, ti. akik végülis szarunk rá, megláthatjuk azért a pozitívumokat is. A számok ugyanis a maguk már-már zavarba ejtően ízléstelen rádiópop genre-alányalásával megszabadultak az "elkényeztetett újgazdag kölykök keménykedni próbálnak, na anyukádat röhögtesd" - bélyegtől és végre vállalják, amit már eddig is illett volna: nevezetesen, hogy mindenfajta eredetiségtől, ötlettől, zenei elkötelezettségtől és meggyőződéstől mentes, kommersz kis pénzgyárosok, akik voltaképp (hozzánk hasonlóan) ugyancsak szarnak mindenre, amíg elegen hallgatják és megveszik a dolgaikat. Bizonyosak lehetünk benne, hogyha eléggé jövedelmezne, jazzt vagy komolyzenét is játszanának, de talán egymás székletét is megennék a színpadon, ha kellően megfizetnék érte őket. És ez, bármily meglepő is, így van rendjén. A lemez ugyanis egy-két lehagyható butaságot (Burning in the Skies, Robot Boy, Iridescent) és a természetesen szokás szerint eltúlzott és túlagyalt producelést leszámítva teljesen rendben van, felszabadult, könnyed és bármit pittyegnek, zajonganak, satöbbiznek össze, ugyancsak szokás szerint: tök fantáziátlan (a giccsfaktorra már hadd ne is kelljen külön kitérnünk). A szövegek amúgy ismételten igen viccesre sikerültek, még ha a srácok nyilvánvalóan komolyan is gondolták őket, lázadó kamaszos hevületükben. A számok közül viszont ettől még meglepően sok az egészen elviselhető (When They Come For Me, Waiting for the End - többé-kevésbé -, Blackout). Van azért emlékeztetőül pici rep is (abból maradt a legtöbb), valami hörghurutszerű kiabálózás és persze agyoneffektelt gitárhősködés is, akik már erőlködtek valamit a hangszerrel, pontosan tudhatják is, hogy léteznek azok az effektek, amikre rákapcsolva a hathúrost, bármi jól szól. Na és ez pont a bármi. Jó poplemez.
Az már persze más kérdés, hogy popnak azért hallottunk már ennél sokkal jobbat is.
PS: Azért az az akusztikus gitár viszont már kicsit túlzás volt. Fujj, köpöd ki?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése