Minden hiába

The Wombats: This Modern Glitch

Mindigis (vagy hát, mióta csak lehetek) úgy voltam a The Wombats zenekarral, hogy magasról szartam rájuk. Minden okom meg is volt erre, elvégre is az MTV (értsd: emtíví) és a nemzetközi zenei sajtó által rajzolt kép alapján ím, itt van még egy angol gitárkaparászós zenekar, amely (feltehetően későbbi teljes karrierje alatt is) egyetlen invenciójának annyit tudhat, hogy az énekes azt ordibálja meglehetősen kusza dallamtalanságban, hogy akkor mindenki táncoljon Joy Division-re. Nos, köszöntem, a részemről nem. Most viszont tervbe vettem, hogy amihez lusta voltam pár éve (mikor is volt ez?), nem halasztom tovább és megírom (nem is először talán e blog történetében), hogy tényleg a pokol melyik bugyrába menjenek ezek az elkényeztetett, segg gazdag kölykök, akik jó dolgukban nem tudnak mást csinálni, mint egyik-másik kedvenceiket lenyúlva valami híg, újrakevert, tök felesleges túrót előállítani. Ehhez képest pedig esik az áll. Nem is azért, mert a The Wombats olyan zseniális, de egyrészt azért, mert a maga műfajában (bármi is legyen ez), korántsem olyan rosszak és főként mert korántsem azt az unalmas féltorzított, kétakkordos gitárkaparászásra nyávogást művelik, amit jelenleg harmad- és negyedvonalbeli angol és amerikai (és a nyomukban még náluk is milliószor gyengébb, immáron magyar műmájerek is) zenekarok, hanem ezt a valamit. Az már más kérdés, hogy maga ez a meghatározhatatlan kakofón massza (a műfaj!) egyáltalán mennyit ér. Persze most nagyjából egy befagyott tóra kormányozott traktor eleganciájával óvatoskodhatok itt, tekintve, hogy mit sem tudok erről a fajta zenéről, ha nem tévedek nagyon, és ez tényleg az a fajta dolog, amit például a Maximo Park is csinál (tényleg, ők is vannak!), akkor már nagyjából be tudom lőni, hogy merre is ugrabugrálnak ezek a korántsem új zenei gyökerekből táplálkozó, mégis, egész friss hatású végterméket gyártó srácok. Ettől függetlenül azért még nem kell attól rettegnem a jövőben sem, hogy mi lesz, ha valaki a laptopom egy óvatlan, magányos pillanatában leleplez és rábukkan a zenelejátszómban mondjuk a Tokyo (Vampires and Wolves) című (igen, tényleg ez a címe) dalra. Pláne nem hallgatnám rongyosra (értsd: legalább még egyszer végig) ezt az albumot az első négy szám alapján, amely során a színvonal az egész üdítően ható és már-már élvezetes Our Perfect Disease-től fokozatosan a béka seggéig (Anti-D), majd, ha tovább is tekerünk az első négynél, még az alá is (Girls/Fast Cars) esik. Kicsit kutakodom a neten és látom, hogy a hangzásban Jacknife Lee is benne van, ami egyrészt értelmet is ad annak, hogy a lemez egészen fogyaszthatóan szól, mármint a hangzás, a technikai kérdések tekintetében, másrészt persze sok fejtörést fog még okozni álmatlan éjszakáim során, hogy mégis mi az atyaúristent láthatott Jacknife Lee a The Wombats-ben. Miközben (egyre fárasztóbb monotonitásban) kérlelhetetlenül halad előre a lemez, azon töröm a fejem, hogy helytálló-e a megállapításom, miszerint nagyjából ilyen imózenekar válna a Linkin Parkból, ha még pár egységet nyálasadna. Zárójelben jegyzem meg, mert nem ide tartozik, de talán közelebb is van ez a bizonyos találkozási pillanat, mint hinnénk. Összességében azért elég furi a helyzet, mert a The Wombats azért elég bosszantó egy banda, ha mondjuk a hasonló stíluseszközökből még a legpocsékabb formájában (ld. Champ) is ezerszer jobbat kihozó Tokyo Police Clubbal hasonlítjuk össze, még a (valamelyest) jobb momentumok (Walking Disasters) ellenére sem, másrészt, még ha a zenéjük nagy részét jelenleg a magam részéről hallgathatatlannak is érzem, legalább próbálkoznak valamivel. Az már persze két másik kérdés, hogy egyrészt ebben mekkora szerepe van az én szubjektív és emiatt elég szeszélyes ízlésemnek (szerintem: elég nagy), másrészt pedig, hogy lesz-e ebből az egész valaha is, akár mostantól számított, mondjuk húsz év kemény munkájával valaha is olyan fontos, eredeti és hallgatható zene, ami alapján már azt mondhatjuk, rendben srácok (Matthew Murphy, Dan Haggis, Tord Øverland-Knudsen - hálás biccentésem a Wikipediának), mégsem volt teljesen hiába, hogy hangszert ragadtatok. Ami ez utóbbit illeti, sajnos a legnagyobb jóindulattal sem tudom elképzelni. Ellenkező ingerekig tehát marad minden hiába.