Érdekes a helyzet a black metallal. Mert hát valljuk be, meglehetősen rétegzene és mint olyan, nyilván a műfaj legnagyobbjai érhetik csak el a nagy(obb) közönséget. Így a nagy magyar tülekedésben (mert hogy Magyarország hálisten igen jól van eleresztve ilyen zenét játszó zenekarokkal, legalábbis amennyire rálátok a hazai blackszcénára) is nyilván azok kerülnek előbbre, akik valamilyen módon a metálrajongó törzsközönségen kívül is hódítani tudnak. Na de mégis hogyan?
A titok szerintem az eredetiségben rejlik. Pláne olyan, gyakran sablonosan és klisészerűen, futószalagon gyártott zenék esetében, mint amilyenek a metálzene különböző ágazatai. A Harloch ebből a szempontból a jövő zenekara, zenéjük dallamos, eredeti és érdekes, nincsenek benne üresjáratok, és nagyjából dalonként annyi izgalmas riffet és ötletet vonultatnak fel, amennyiből más banda egy fél lemezt írna. Most azonban a 2001-ben alapított Harloch jelentkezett végre valahára lemezzel. A Moby Dickből ismert Schmiedl Tamás közreműködésével készült ötszámos EP-re nem hiába kellett éveket várniuk a rajongóknak, hiszen egy érett, ereje teljében lévő bandát mutat. A lemez megjelentetése (onlájn, ingyen) pedig arról is tanúskodik, hogy a Harloch valóban a mában él, alkalmazkodik a legfrissebb zenemenedzselési trendekhez is.
Magáról a zenéről pedig eszembe jut egy mondat, amit még évekkel korábban a Slayerről olvastam valahol: olyan őket hallgatni, mintha elütné az embert egy nagyon siető kamion, ami minden sietsége ellenére még vissza is tolat ránk. Gyors (és ezzel együtt technikás), súlyos mélyrehangolt gitárzenét hallunk, ami helyenként ugyan fölenged valamelyest (mint például a Dacia Capta nyitányában, vagy az egész anyagot záró Artemisz erdején keresztül szívszorító záróakkordjaiban), de szinte csak szusszanásnyi időre. A hangzás tehát kemény, milyen is legyen egy valamirevaló blackzenekarnál, de ami nagyon fontos, mégsem öncélú, láthatóan különbözik a sokkal elterjedtebb ún. bunkómetáltól, a leginkább félrészeg kamionsofőröknek szóló höhö én vagyok a keménylegény jellegű zenéktől. És ez, a Harloch másik fontos ismérveként megemlíthető intellektus nemcsak a zene intelligenciáján érhető tetten. Az Árnyjáték talán egyetlen komoly fogyatékossága, a szövegek (és nem pusztán az ének/hörgés jellegéből fakadó) érthetetlensége űzheti a kíváncsi hallgatót a zenekar Árnyak könyve fedőnevű dalszövegleltárához, ahol én is nem kis meglepetésemre a szövegek alatt hosszas, gyakran tudományos igényességű segédanyagokat, összefoglaló magyarázatokat találtam, amikre (az elsősorban ókori, mitológiai témák miatt) még a legműveltebbeknek is szükségük lehet. A Harloch ugyanis bármily meglepően hangzik a terminus, elsősorban entellektüel metál együttes és a black, death epitethon ornansok csak mind ezután jöhetnek. A lemez meghallgatható itt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése