Hát kevés jobb zenét hallottam mostanában mint ez a 46 perc 46 másodperces album. A Wolf Parade zenéje olyan, amire az ember alapállapotban vágyakozik, tartalmas, mégis könnyen fogyasztható, kellően slágeres, mégis pofátlanul artisztikus és merészen felszabadult. Hívhatjuk ugyan progrocknak is ezt a dolgot, ha már mindenáron skatulyázni akarunk, de egyszerűbb pusztán zenének nevezni. Kilenc számot kapunk az angol zenekar második lemezén, ahogy ők mondták, pár rövidebbet és pár hosszabat. És valóban, bár a lemezkohézió olyan erős, hogy az egyszeri lemezhallgató észre sem veszi a trackhatárokat, ez a negyvenhat perc tökéletesen egységes és tömény, ám mégse monoton. A cédé végére érve kellemes jóllakottságérzettel kel föl az ember az asztaltól, valahogy pont elég, amit hallottunk, még két szám már túl sok lenne ebből a pszihedelik popból (újabb skatulya!), kettővel kevesebb pedig túl kevés. Az igazi kérdés pusztán az, hogy mit kell jobban dícsérnem ebben a zenekarban: a technikai tudást (bravó!) a zenei szerkesztést (pláne) vagy az arányérzéket (még bravóbb). Ha lehet, mindet, mert megérdemlik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése