Bruce Springsteen: Working on a Dream

Bruce Springsteen már nem tud rosszat csinálni, vagy mellényúlni, mögötte tornyosul az az elképesztő életmű ami már mindenképpen pozitív kontextusba helyezi még a gyengébben sikerült próbálkozásait is (mármint a magához képest gyengébben sikerülteket). Ilyen helyzetben lehet igazán nyugodtan zenélni, mivel nincs már nagy tét, a harcok meg vannak harcolva immáron, sőt, meg is nyeretett minden fontos ütközet. És hát ne kerteljünk, a Főnök most sem kísérletezik, bevált receptekkel dolgozik, a két legnagyobb zenei hatása leginkább önmaga és a saját követői, közülük is kiemelkedően a The Hold Steady (ld.: My Lucky Day). A dalok ugyancsak a már sokszor klinikailag tesztelt sablonok alapján tökéletesen operálnak, az érzelmesebbek tényleg inkább érzelmesek, a rockosabbak tényleg inkább rockosak, minden rendben és jól szól, a zongora mintha tényleg egy bár közepén állna, a gitárok pont annyira harapnak csak, amennyire szabad nekik, az akkordok fényesek és bizonyára világítanak a sötétben, a szövegek cukrozottak is, mélyen is szántanak, meg van itt hódítva mindenki, poprajongó tinédzsertől elkötelezett zenehívőig. Mégis, én magam is úgy érzem, a fenti, elismerő sorok mögül mintha fintorognék. Pedig nincs okom rá, bár vannak túlírt (Outlaw Pete) és sajnálatosan a 2000-es évek közepének tanácstalan R.E.M.-ét idézően jellegtelen darabok is (Queen of the Supermarket), a lemez mégis jó. Csak azt kell valahogy elfogadnunk, hogy olyan szimbólum lett Bruce Springsteenből, aki bár a legmagasabb fokon, de tömeggyárt. Színvonalas terméket ad közre, amiért igen hálásak lehetünk neki, de nem várhatunk el ennél sokkal többet. És így rendben is lennénk. Csakhogy a végig egységesen kellemes színvonalú lemez anyagából kilóg két szám. És itt nem is a kifejezetten jókra gondolok, mint a My Lucky Day vagy a What Love Can Do, kifejezetten rosszak pedig nincsenek, miről beszélek hát. A zseniálisakról. Amik nem tudjuk, honnan jöttek, hogy bújhattak elő a jóllakott és elkényeztetett Springsteenből, akinek már valóban semmi szüksége sincs megrendítő dalok írására, mikor elvan olyan jó kis U2 utánérzésekkel is, mint a diszkós lüktetésű Good Eye. Megjegyzem, közben rendezem soraimat, az egyik szerintem korszakos jelentőségű és gyönyörű dal, a The Wrestler nem része a szigorúan vett lemezanyagnak, csak bónuszdal. A The Last Carnival viszont még igen, záródalként és, bár örülnünk kéne neki, valahogy mégis felemás érzéseket kelt az egyszeri lemezhallgatóban, valahogy nem megfelelő lezárás egy ilyen, bár kiváló, mégis alapvetően műanyaglelkületű anyagnak. Úgy áll rajta, mint tehénen a gatya. Persze végülis mit nyafogunk, soha nagyobb bajt az életben.

Peter Doherty: Grace/Wastelands

Ja hogy a kis genyó zenélni is tud! -kiálthattak föl sokan velem együtt, meghallgatva ezt a lemezt. Pete Doherty aki erre az érettebb lemezre egyszerre Peter lett zenei teljesítménye eddig szinte teljesen jelentéktelen volt, mennyiségileg mindenképp, de többnyire minőségileg is. A manírok persze mindig működtek, sőt, leggyakrabban csak azok, most azonban a szólólemez műfaja létjogosultságot nyert Dohertynél is, jobb így az egész. Igaz, azért ez nem pusztán a tinilányok nedves vágyálmainak célpontjává avanzsáló dendi faszkalap érdeme (akiről viszont e sorok írója őszinte sajnálatára minden őt megevő sárga irigysége ellenére el kell ismerje: mégis tehetséges), mivel olyan segítőtársa akadt egy kivételével a lemez minden dalában, akinél jobbat elképzelni sem lehet, nevezetesen a földkerekség egyik legnagyobb gitárosa, a Graham Coxon, a Blur szólósa szegődött mellé. Ez azonban nem old meg minden problémát, vannak szürkébb darabok és tettenérhető ihletmerítések is, mint Alex Turner egészen pofátlan utánzása elsősorban az A Little Death Around the Eyesban, de nyomokban szinte az egész anyag során (Damon Albarn szelleme pedig a Sheepskin Tearawayben köszön vissza, kár, hogy nem igazán jó formában). A hangszerelés azonban finom és visszafogott, elegáns és találó, igaz, ez nem nagy meglepetés, tekintve, hogy Stephen Street volt a lemez producere. Hogy Doherty milyen ügyes pozőr (is), már az első számtól kezdve egyértelmű (igaz, a zenehallgatók többségének amúgy is az), az Arcadie-ból azonnal látszik, hogy Dohertynek is megtetszett a puritánabb, akusztikus formákhoz nyúlás (igaz, ezzel már ő is kacérkodott korábban is). Igazán jó kis zene lenne ez, ha nem ülne le nagyon az egész úgy a harmadik-negyedik szám körül, ha megmaradna a dalok egyedisége és nem mosódna össze annyira minden. Üdítő kivétel ez alól a lemez talán legjobban sikerült száma, az I Am the Rain, ami az utolsó pillanatban, a végül bé oldallá lefokozott Through the Looking Glass helyett került egyáltalán az albumra. És bár az összkép kétség kívül némiképp sivár, a dolog azért így is messze jobb mint amit a szétszívott és piált agyú tinibálványtól valaha is remélhettünk volna, de a komolyanvevéshez ennél azért majd még több kell. Az út eleje legalább ki van tapogatva, most már csak végig kell mászni rajta, ha másnaposan is. És hogy egyértelműen kirajzolódjon az írás pozitív szellemisége, felsorolom azokat az okokat, amikért biztosak lehetünk benne (na jó, ha biztosak nem is, de legalább van okunk nagyon reménykedni), hogy Doherty most már nem cseszi el: Last of the English Roses, Sweet By and By, Palace of Bone, I Am the Rain, Lady, Don't Fall Backwards, Through the Looking Glass.

Art Brut: Art Brut vs. Satan

Képzeljük el, hogy van olyan ország is, ahol még nem pusztítottak olyan környezetszennyezően prosztó előemberek mint az isteni igazságszolgáltatás által a múltra és jövendőre vonatkozó minden emberi gyarlóságunkért kiutalt Irigy Hónaljmirigy. Amennyiben megoldható, hogy ilyen nézőpontból tekintsünk a világra, a cikk minden maradandó károsodás nélkül továbbolvasható. A világ jobbik felén ugyanis a humoros zene/zenei humor nem szitokszó, még akkor sem, ha az ilyen zenekarok néha kissé komolyabban is veszik magukat a(z amúgy a maga nemében zseniális) Belgánál, példának okáért. Így lehet sokak kedvence a Flight of the Conchords, a Tenacious D, vagy ezen poszt tárgya, az Art Brut. Az a csodálatos ebben a félig német, félig amerikai zenekarban, hogy túl azon, hogy Eddie Argos dalszövegeiben rendkívül szellemesen és talán még szabadabban csinál valami olyat, mint Jarvis Cocker, maga a zene is kiváló. Feszes, ritmikus, érzelmekkel finoman megspékelt, minőségi indie zenét csinál az Art Brut, amiért feltehetőleg azok is szerethetik, akik egy büdös szót sem értenek az olyan finom szövegekből, mint: "I know there's somewhere I'm supposed to be / And I'm gonna get there eventually / But when I'm travelling from A to B / I'm avoiding my responsibility / And I love the thrill of being last / Bus and trains don't go that fast", illetve: I only dance to songs I like / So I was sat down most the night / (...) / I found a bruise on my arm, one on my knee / I can feel some more in a place I can't see".
Az Art Brut ismét hozta a formáját, hasonlóan szórakoztató lemezt kaptunk mint az első kettő esetében, most talán még hangsúlyosabb, még komolyabban vett zenével.



PS: Ja és hogy negatívum is legyen azért: ha már egyszer egy zenekarnak komoly erőssége a szöveg, nem kéne ennyiszer az ismétlés hibájába esni, tessék több versszakot írni. Nem fáj az annyira.

Quimby: Ajjajjajj EP

A Quimby utoljára 2005-ben jelentkezett új zenével és mivel azóta sem nagyon vehettük hírét, hogy bármin dolgoznának Liviusék, mostanában kezdhettünk komolyan aggódni. Ennek azonban vége. A frissen megjelent Ajjajjajj EP már a formátumát tekintve is örömre ad okot: Magyaroroszágon ugyanis alig használt formátum az amúgy világszerte méltán egyre népszerűbb EP. Öt számot csomagolt össze nekünk Kiss Tibor és zenekara, amelyet Lévai Balázs egy ízben - és azt hiszem, nem tévedett - hazánk per pillanat legjobb zenekarának nevezett. Ha az ember a Quimby szót hallja, elsődlegesen gyanítom, valamilyen hangulatra asszociál, még a zene előtt. Valamilyen jórészt megfoghatatlan, borgőzös, mámorosan önfeledt, mégis könnyed dolog ez a zene és ezt a hagyományt az új anyag sem töri meg. Sőt. Az Ajjajjajj iskolapéldája a Quimby dal alapesetének, erős Viszockij-jegyeket mutató (meglepődünk még ezen? kétlem), kuplészerű kocsmarock, a legintelligensebb fajtából, érezhetően kicsit több billentyűvel, mint a zenekar ilyen, legprototipikusabb fajtájú dalaiban lenni szokott. A címadónál azonban sokkal jobban sikerült szerzemény az Álmod ébren tart, kiérlelt, hatásos, egyből megragadó zene. A sokk ez után jön: nevezetesen a Quimby korai dalszövegei után (egy fél EP erejéig) visszatalált az angol szövegekhez, azonban nem csak ez bizonyítja a lemez kísérleti voltát: a Nice Day hardrockos torzított reszelése mindentől elüt, amit a zenekar az utóbbi évtizedben csinált. A négyes trekk, az I've Got a Girl olyan szerzemény, ami után fül nem marad szárazon, matrózkórusszerű férfivokál, még a szokásosnál is felülexponáltabb fúvósok, hangorkán a doboknál, felszabadult szólózás minden téren, hmm, megnyalva mind a tíz ujj. Sőt. A Made in China az a fajta dal, amitől az ember elsőre minden bizonnyal beszarik, mindenki persze tetszés szerinti indíttatásból, van, aki csak a dal váratlansága miatt, más a röhögéstől, megint más a gyönyörtől. Második meghallgatásra ez mindössze annyit változik, hogy ezek a szempontok együtt érvényesülnek, az indusztriális/stoner rock és nu metal (!) közt egyensúlyozó és Tracy Yan Wan énekesnő vokáljaival megcsilingeltetett ámokfutás úgy nyűgözi le az embert, ahogy van. A súlyponti eltolódások is tisztán megfigyelhetők a négy évvel ezelőtti Kilégzés lemezhez képest (már abban is, hogy míg az az album 4-5 számnyi tehertételével igencsak túlírtnak volt mondható, szemben ezzel az ötszámos összeállítással), elsősorban a (még) több fúvós hangszerben és a lírai/lassú/szellős darabok hiánya miatt. Elképesztő jó EP-t kaptunk a Quimbytől, azon kevés hazai zenekarok egyikétől, akik egyáltalán értik azt, hogy miről szól az EP és akik nem hajlandók beleragadni a saját megszokásaikba és valóban kísérleteznek a saját zenei dimenzióikon belül és kívül is - méghozzá nem is öncélúan. Szinte szóra sem érdemes kis szépséghibája az új anyagnak, hogy sajnálatosan pont a legszürkébb/leggyengébb/legfelejthetőbb számról kapta a címét. Sebaj. Bravó.