Bruce Springsteen: Working on a Dream

Bruce Springsteen már nem tud rosszat csinálni, vagy mellényúlni, mögötte tornyosul az az elképesztő életmű ami már mindenképpen pozitív kontextusba helyezi még a gyengébben sikerült próbálkozásait is (mármint a magához képest gyengébben sikerülteket). Ilyen helyzetben lehet igazán nyugodtan zenélni, mivel nincs már nagy tét, a harcok meg vannak harcolva immáron, sőt, meg is nyeretett minden fontos ütközet. És hát ne kerteljünk, a Főnök most sem kísérletezik, bevált receptekkel dolgozik, a két legnagyobb zenei hatása leginkább önmaga és a saját követői, közülük is kiemelkedően a The Hold Steady (ld.: My Lucky Day). A dalok ugyancsak a már sokszor klinikailag tesztelt sablonok alapján tökéletesen operálnak, az érzelmesebbek tényleg inkább érzelmesek, a rockosabbak tényleg inkább rockosak, minden rendben és jól szól, a zongora mintha tényleg egy bár közepén állna, a gitárok pont annyira harapnak csak, amennyire szabad nekik, az akkordok fényesek és bizonyára világítanak a sötétben, a szövegek cukrozottak is, mélyen is szántanak, meg van itt hódítva mindenki, poprajongó tinédzsertől elkötelezett zenehívőig. Mégis, én magam is úgy érzem, a fenti, elismerő sorok mögül mintha fintorognék. Pedig nincs okom rá, bár vannak túlírt (Outlaw Pete) és sajnálatosan a 2000-es évek közepének tanácstalan R.E.M.-ét idézően jellegtelen darabok is (Queen of the Supermarket), a lemez mégis jó. Csak azt kell valahogy elfogadnunk, hogy olyan szimbólum lett Bruce Springsteenből, aki bár a legmagasabb fokon, de tömeggyárt. Színvonalas terméket ad közre, amiért igen hálásak lehetünk neki, de nem várhatunk el ennél sokkal többet. És így rendben is lennénk. Csakhogy a végig egységesen kellemes színvonalú lemez anyagából kilóg két szám. És itt nem is a kifejezetten jókra gondolok, mint a My Lucky Day vagy a What Love Can Do, kifejezetten rosszak pedig nincsenek, miről beszélek hát. A zseniálisakról. Amik nem tudjuk, honnan jöttek, hogy bújhattak elő a jóllakott és elkényeztetett Springsteenből, akinek már valóban semmi szüksége sincs megrendítő dalok írására, mikor elvan olyan jó kis U2 utánérzésekkel is, mint a diszkós lüktetésű Good Eye. Megjegyzem, közben rendezem soraimat, az egyik szerintem korszakos jelentőségű és gyönyörű dal, a The Wrestler nem része a szigorúan vett lemezanyagnak, csak bónuszdal. A The Last Carnival viszont még igen, záródalként és, bár örülnünk kéne neki, valahogy mégis felemás érzéseket kelt az egyszeri lemezhallgatóban, valahogy nem megfelelő lezárás egy ilyen, bár kiváló, mégis alapvetően műanyaglelkületű anyagnak. Úgy áll rajta, mint tehénen a gatya. Persze végülis mit nyafogunk, soha nagyobb bajt az életben.