Peter Doherty: Grace/Wastelands

Ja hogy a kis genyó zenélni is tud! -kiálthattak föl sokan velem együtt, meghallgatva ezt a lemezt. Pete Doherty aki erre az érettebb lemezre egyszerre Peter lett zenei teljesítménye eddig szinte teljesen jelentéktelen volt, mennyiségileg mindenképp, de többnyire minőségileg is. A manírok persze mindig működtek, sőt, leggyakrabban csak azok, most azonban a szólólemez műfaja létjogosultságot nyert Dohertynél is, jobb így az egész. Igaz, azért ez nem pusztán a tinilányok nedves vágyálmainak célpontjává avanzsáló dendi faszkalap érdeme (akiről viszont e sorok írója őszinte sajnálatára minden őt megevő sárga irigysége ellenére el kell ismerje: mégis tehetséges), mivel olyan segítőtársa akadt egy kivételével a lemez minden dalában, akinél jobbat elképzelni sem lehet, nevezetesen a földkerekség egyik legnagyobb gitárosa, a Graham Coxon, a Blur szólósa szegődött mellé. Ez azonban nem old meg minden problémát, vannak szürkébb darabok és tettenérhető ihletmerítések is, mint Alex Turner egészen pofátlan utánzása elsősorban az A Little Death Around the Eyesban, de nyomokban szinte az egész anyag során (Damon Albarn szelleme pedig a Sheepskin Tearawayben köszön vissza, kár, hogy nem igazán jó formában). A hangszerelés azonban finom és visszafogott, elegáns és találó, igaz, ez nem nagy meglepetés, tekintve, hogy Stephen Street volt a lemez producere. Hogy Doherty milyen ügyes pozőr (is), már az első számtól kezdve egyértelmű (igaz, a zenehallgatók többségének amúgy is az), az Arcadie-ból azonnal látszik, hogy Dohertynek is megtetszett a puritánabb, akusztikus formákhoz nyúlás (igaz, ezzel már ő is kacérkodott korábban is). Igazán jó kis zene lenne ez, ha nem ülne le nagyon az egész úgy a harmadik-negyedik szám körül, ha megmaradna a dalok egyedisége és nem mosódna össze annyira minden. Üdítő kivétel ez alól a lemez talán legjobban sikerült száma, az I Am the Rain, ami az utolsó pillanatban, a végül bé oldallá lefokozott Through the Looking Glass helyett került egyáltalán az albumra. És bár az összkép kétség kívül némiképp sivár, a dolog azért így is messze jobb mint amit a szétszívott és piált agyú tinibálványtól valaha is remélhettünk volna, de a komolyanvevéshez ennél azért majd még több kell. Az út eleje legalább ki van tapogatva, most már csak végig kell mászni rajta, ha másnaposan is. És hogy egyértelműen kirajzolódjon az írás pozitív szellemisége, felsorolom azokat az okokat, amikért biztosak lehetünk benne (na jó, ha biztosak nem is, de legalább van okunk nagyon reménykedni), hogy Doherty most már nem cseszi el: Last of the English Roses, Sweet By and By, Palace of Bone, I Am the Rain, Lady, Don't Fall Backwards, Through the Looking Glass.