Placebo: Battle for the Sun

Igyekszem rövidre fogni. Szóval valószínűleg jól jött a Placebonak ez a tavalyi dobosváltás, mert így legalább lesz mire kenni azt, ami amúgy is már rég a levegőben lógott, nevezetesen, hogy a Meds túl nagy dobás volt, ez a zenekar már nem nagyon fogja túlszárnyalni azt a lemezt. Azonban a többi sorlemez (amúgy igen magas) átlagszínvonala alatt sem kéne teljesíteni. Hát nem kéne, bizony... Szemöldökráncolás, mutatóujjingatás, sóhaj. Lássuk, miből élünk.
Valóban érezhető az, amit a tavalyi év eleje óta nyilatkozgat ide-oda Brian Molko, nevezetesen, hogy némileg új irányok felé is kacsintgat a zenekar, ő főleg a diszkósabb hangzást emelte ki. Hmm, kétség kívül van ilyen. A legfeltűnőbb az, hogy a dalok az önismétlés (Devil in the Details, Speak in Tongues, Juliet), méghozzá annak is a lehető legócskább, legfantáziátlanabb módja, vagy a némiképp céltalannak tetsző újítás felé mozdulnak el (Kitty Litter, Bright Lights, Happy You're Gone). Ami a konkrét változásokat illeti: bár a szintetizátorok használata eddig sem állt messze a bandától (Sleeping with Ghosts, Meds), ezidáig mindig visszafogottan, remek stílus- és arényérzékkel szólaltak meg a billentyűk, ez esetben azonban sokkal inkább a leghígabb indie-manírok szándékoltan gagyi hangjaival játszanak Molkóék, jóformán minden dalban, bár el kell ismernünk, a kísérletek kábé fele egész jól szól, a dolog ugyan nagyon távol áll ettől a zenekartól (ld.: Kitty Litter, Ashtray Heart, Bright Lights), mégis üditő újítás. Pláne a többihez képest. Ennél jóval jelentőségteljesebb változás az a szemléletváltás, hangulati újítás, amit Molko eszközölt azzal, hogy ez a lemez a "pozitív akármikért való küzdelemről" szól és félreértés ne essék, most nem ironizálok, tényleg nem értem, hogy két generációnyi imó érfelvágó tinikölyök szellemi szülőatyja mégis hogyan gondolhatja, hogy jól fog állni neki, ha megénekli az élet pozitív oldalának értékelését, legalábbis ahogy nem egy interjúban kifejtette ez irányú szándékát. (Itt szükséges idézni, mielőtt elsikkadna, minden idők leggiccsesebb és legfelháborítóbban szar Placebo sorait: "Because a heart that hurts / is a heart that works"). A slágeresség nagyjából a lemez első felére jellemző, van itt olyan majdnem-működő dal erős kórusvokállal, aminek az archetípusa már meg lett írva párszor jobb formában (legutóbb a Because I Want You c. opusban), mint az amúgy egész jól sikerült Ashtray Heart, akad minden zenei pozitívumot nélkülöző, egyszerűen zsebszámológéppel kikalkulált alter-sláger (Battle for the Sun) és végre-valahára, Brian Molko nagy örömére, diszkós (hejhuj!) lüktetésű langypop (For What it's Worth), ami leginkább még a The Killers Sam's Town csúcslemezéről maradhatott volna le, amúgy joggal.



A Devil in the Details, mint már feljebb is említettük, gyakorlatilag kizárólag már megírt, korábbi Placebo-dalokból lett összeplagizálva. A Bright Lights viszont az album egyik legérdekesebb tétele, bár emiatt kicsit ki is lóg ebből az igencsak izzadtságszagú környezetből: az amúgy kritikán aluli dalszöveg ellenére (ami sajnos mellesleg az egész albumra jellemző) az együttes 2000-2003 közötti időszakát, a nagyszerű Black Market Music és Sleeping With Ghosts lemezeket eredményező hőskort idézi. A Speak in Tongues már jóval lejjebb ad a hirtelen felszökő színvonalból, amolyan igazi darkos tucatszám (a haa-aah, haa-aah háttérvokálok mondjuk sokat levonnak az értékéből, pláne a végén felhorgadó U2-hommage, zongorakísérte nyálzuhataggal). (Pedig a háttérben nagyon halkra kevert nyomasztó-idegesítő hangú billentyűsikolyok egészen érdekes feszültséget adhattak volna a dalnak, nagyjából úgy, ahogy a Song to Say Goodbye-ban még anno a Meds lemezen tökéletesen sikerült is ez.) És innentől még csak egyre romlik a dolog. A Never-Ending Why már tényleg kétségbeejtő tüneteket mutat, bár a refrén érdekes lenne, itt már annyira felpuhul az amúgy is poposított alterrock, hogy még az amúgy igen langyi zenéket hallgató kritikus is a száját húzva, szégyenkezve méri végig magát: most ez tényleg tetszik? Még jó, hogy nem. Pedig akár egy jó közepes dalt is lehetett volna írni ebből a katyvaszból. Mondjuk a Muse-nak ez minden további nélkül sikerült is volna, sőt, ők talán eleve nem is vették volna közepesre. (Régen mondjuk a Placebo sem.) Nos, az ezt követő Julien az a dal, ahol minden Placebo rajongónak kutya kötelessége lenne kikapcsolni a lemezjátszót, kivenni a cédét és párszor rátaposni. És nem is csak az izgalmas elektronikai újításnak szánt (?), a lencsefőzelék melegítésére emlékeztető hangot kiadó tompa plöffögés miatt, amivel a szám indul, hanem Brian Molko, rá egyáltalán nem jellemző szerencsétlenkedése miatt. Ez a fickó egészen 01:12 -ig konkrétan keresi a dallamot, de nem találja, csak fülsértően hamisan kaparász valami lehetőséget ebben a szebb pillanatokat is megért torokban (nem, kivételesen nem buzis poén). A később meglelt énekdallam sem javít sokat a dolgon, de legalább nem hamis. Innentől az ember már a legnagyobb jóindulattal is csak pörgetheti a cédét mint Pósalaky bácsi: a Happy You're Gone-ból egy másodperc sem marad meg az egyszeri zenehallgató fejében, még ezredik hallgatásra sem (jó, annyi igen, hogy az a kellemetlen már-nekünk-kínos fajta nyavalygós szám), a Breathe Underwaterben a srácok megint azt csinálják, ami talán a legidegesítőbb új szokásuk lett ezen a lemezen: írnak valami fantáziátlan, féljó, de legalább slágeres refrént, nagyjából a Tokyo Hotel fantáziakincsével élve és aztán körégyártanak valami dalt is, hogy ne csak a negyven másodperc legyen minden számuk. Ugorgyunk, ismét. Megint csak matek: de rég nem volt már lassú szám, sőt, csak most tűnik föl, hogy szinte eddig egy sem, hát ez nem mehet tovább, kell egy ilyen is, na akkor jöjjön a Come Undone. A dolog persze megint óriási gitárbőgetésbe és giccsparádéba torkollik (mikor lett a Placeboból My Chemical Romance?!), ami már csak azért is külön nevetséges, mivel papíron a banda továbbra is egygitáros trió, persze, tudjuk, hogy lemezen akár nyolcezer gitársávot is feljátszhat Molko (itt leginkább az ötlethiány palástolására használva a lehetőséget), koncerten meg majd zenél helyette a back-up band, élőben a Placebo a nemtörődöm, lusta és nagyképű Molko miatt úgyis híresen pocsék, senkit sem fog érdekelni, a feketére lakkozott körmű tiniket meg végképp nem, nekik csak az olcsó német fesztiválsör kell és az Every You Every Me meg a This Picture sokadszorra is, még épp felismerhető változatban. A zárószám is valamivel lassabb, jó, középlassú, de csak annyi mondható el róla, hogy van benne trombita, meg zongora, meg minden anyámkínja, csak éppen zene nem sok. (Külön fájdalmas emlék, hogy a maga nemében tökéletes Meds lemez legnagyobb erőssége pont a szívtörő és zeneileg maximálisan kidolgozott, csodálatos lassú számok voltak.)



A szeretet persze nem múlik el ilyen egyszerűen, öt kiváló (és azok közt is egy még kiválóbb) lemez után belefér egy nagyon (de nagyon, nagyon nagyon) szar hatodik, mind a nyári fesztiválokon a Placebo zenéjére teherbeeső bi- meg tri- meg mittudoményhányszex tiniknek, mind a megtört kritikusnak, előbbiek konkrétan leszarják, hogy milyen a zene és feltétel nélkül örökké imádják a zenekart, utóbbiak meg pont azért bocsátják meg ezt az ízetlen zenei tréfát, mert részükről a Placebo már kilencvennégytől kétezer-hatig megcselekedte, amit megkövetelt a haza. Ugorgyunk.