Az az őrületes kavarodás, ami manapság a könnyűzenében az indie terminus körül van, megfelel talán annak, ahogyan az irodalom(tudomány) szenved a posztmodern, mint skatulya értelmezhetetlenségével. Na, csak azért kezdtem így, mivel lassan már minden (vagy semmi) indie-nek számít. A The New Pornographers azt hiszem, eléggé, így felteszem, a frontember második szólólemezével is illene ennek tudatában foglalkozni. Csak hogy én ezt leszarom. Carl Newman zenéje ugyanis egyszerűen jó, nem nagy, zseniális, vagy kivételes, egyszerűen jó, megírt, hallgatható, kerek, kidolgozott, nagyjából olyan, amilyennek egy lemezanyagot elképzelünk. A dalok egytől egyig slágeresek, de nem gyomorforgató mértékben, egyszerűen kellő mennyiségű érzelem szorult beléjük, hogy ne legyen az egész olyan mesterkélt mint mondjuk Peter Doherty produkciói és eközben még dúdolható is az egész anyag. Persze ez nem stadionrock, nincs benne világmegváltás mint a U2 jobb (jobb?) pillanataiban, nem dekonstruálja és boncolja szét élve a lelket és tudatot mint előbbit a Nirvana, utóbbit a Radiohead, egyszerűen csak szól és jól teszi. Valahol, egy normális, egészségesen kialakított világban itt kezdődne a popzene és nem annál a többnyire hallgathatatlan mocsokban, ami nap mint nap leömlik a zenecsatornák és rádiók kulturális latrináján. Legyünk hát hálásak A. C. Newmannek ezért a lemezért és hallgassuk meg minél többször, ha máskor nem, legalább mikor már a francba kívánjuk Bonot amint épp fél kézzel megmenti a világot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése