Moby tavalyi lemeze (Last Night) olyan botrányosan szar lett, hogy a legtöbb médiafelület már meg is kegyelmezett neki - nem foglalkoztak vele. Az elkeseredettnek tűnő kísérlet, miszerint a kopasz zeneguru már idén nekifut újra a dolognak, nem ígért sok jót. Pedig könnyen meglehet, hogy a Play óta megjelent legjobb Moby lemezt kaptuk.
A leginkább diszkó-konceptalbumként leírható előző próbálkozás után Moby saját elmondása szerint is valami gyönyörű és érzelmes dolgot szeretett volna csinálni. Nos, ha tetszik, ha nem, ez sikerült neki. A Wait for me visszanyúlik ahhoz a minimál-ambient hangzáshoz, ami Moby legnagyobb erőssége és helyenként olyan magasan ugorja a lécet (Shot in the Back of My Head, Study War, Mistake, jltf, Wait for me stb.), ahova a méltán megismételhetetlennek tartott Play album helyezte még anno 99-ben.
A hangzás egyébként annyira dögös és oldszkúl (bezony, én se hittem volna, hogy ezeket a jelzőket használhatom még az utóbbi időkben már csak nevetség tárgyául szolgáló Richard Melville Hallal kapcsolatban), hogy helyenként bizonyos sávokat régi, szétment rádiókon futtatott át hősünk, így kísérletezve a hangzással, szmötyisítve azt. Ejhaj, de jól tette.
És hogy kinek köszönhetjük legfőképp ezt a lemezt? Furcsa, de David Lynchnek, ugyanis az ő egyik, kreativitásról tartott beszéde inspirálta Mobyt olyan mértékben, hogy relatíve gyorsan fölrántson egy lemezt a hálószobájában. És hogy a keverés még szebb legyen, az a Ken Thomas követte el, aki mellesleg a Sigur Rósszal is együtt dolgozik (A hatás egyébként végig érezhető a lemezen, de leginkább a megrendítő jltf-ben). Hát nem szép? Dehogynem. Őrület, hogy tíz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ne csak kiváló slágereket és a köréjükizzadt dalcsokrot (18, Hotel), vagy még azt se (Last Night), hanem újra egy élvezhető, mi több, szép és megható lemezt hallhassunk minden idők egyik legnagyobb kaliberű zenészétől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése