Arctic Monkeys: Humbug

Többszörös elfogultságot kell bejelentenem: egyrészt a szerény véleményem szerint az egész indie-hacacárén már a kiváló második lemezével röhögve túllépő Arctic Monkeys irányában, másrészt pedig a mostani lemez producere, bizonyos Josh Homme személyével kapcsolatban, aki úgy vélem, kb generációjának legtehetségesebb (na jó, egyik legtehetségesebb) embere, aki nem hiszi, hallgasson bele random üzemmóban munkásságának bármely szeletébe és nem fog csalódni. Mi kéne következzen egy ilyen összeadásból, mikor egy kiváló zenekar és egy mindenhez felső fokon értő zenész összeáll? Általában a vektorok kioltják egymást és valami szar. De az Arctic Monkeys esetében. Nem Josh esetében.
A lemezzel kapcsolatos legégetőbb kérdésre a válasz természetesen: igen. Igen, még szép, hogy hallatszik Homme hatása a Humbugon, elsősorban persze a gitárbeállításoknál és némileg a dalszerkezeteknél (ld. azaz halld leginkább: My Propeller, Dangerous Animals, Fire and the Thud, Dance You Little Liar). Mit csinál azonban maga az Arctic Monkeys? Elsősorban kikezdhetetlenül slágeres, irtózatosan hatásos, mégis szimplán jó dalokat, amik még egyik korábbi hanganyagukon sem szóltak ennyire rockosan és bár még azért jó messze van az AM (hálisten) az elsősorban villázó szakállas motorosok által istenített seggfejrocktól (nevezhetjük klasszikus rocknak is, csak hát azzal nem egy előadót sértenénk meg igazságtalanul), a hangzás kétség kívül erőteljesebb, mint valaha.
Azt is el kell ismerni viszont, hogy a Humbug a slágeresség szintjén talán egy cseppet kevéssé erős mint az előde, a dalok azonban nem rosszabbak és ami tán még fontosabb: nem ütközünk önismétlésbe, bár egyes hangzások és megoldások ismerősen hatnak, ez azonban csak az egyre inkább karakterizálódó Arctic Monkeys-hangzás megszilárdulását jelenti. Ez az eset például a Secret Doorral is, néhány évvel ezelőtt komoly gondban lett volna e sorok írója, hogy kihez/mihez hasonlítsa ezt a dalt, már ha egyáltalán szükséges valakihez/valamihez, most azonban könnyedén rámondhatom: olyan Arctic Monkey-s, ami végülis nem túl kockázatos megállapítás egy Arctic Monkeys szám esetében. Mégis az egyik legfontosabb dolog, amit egy zenekar elérhet olyan könnyen és gyorsan (és el ne felejtsük: méltán és jogosan) jött sikerek után, mint a sheffieldi kvartettéi. Ez ugyanis az a dolog (na meg az AM esetében már a Favorite Worst Nightmare lemez esetében letudott úgymond tökéletes album), ami az istennek sem megy az indie-színtér legtöbb zenekarának, ezzel küszködik (ki több, ki kevesebb sikerrel) a Franz Ferdinandtól a Kaiser Chiefsig jóformán minden ide sorolható zenekar és ezzel magyarázható az is, hogy a többi színes indie-lufival egyetemben az Arctic Monkeys valahogy nem pukkadt ki három lemez után sem. Bár azért valljuk be, kevesen gondoltuk volna az I Bet You Look Good on the Dancefloor idejében, hogy itt egyszer még maradandó kulturális értékről lesz szó. Pedig arról. Nem is akármilyenről, hölgyeim és uraim, dobpergés, az év egyik toronymagasan legjobb alkotása.