Hát ilyen tényleg nincs. Nagyjából a legutóbbi White Stripes lemez óta látványosan unok Jack White munkásságára még csak rá is gondolni, mégis, az ember szinte bármely prodzsektjét hallgatja, megfeledkezik erről a csapbólistúlfolyásról és mintha nem is a könyökén jönne ki már rég az arrogáns frontember, tökéletesen élvezni tudja a zenét. Jack White-tal talán az a baj, hogy amellett, hogy egyértelműen korunk egyik legnagyobb gitárosa, kiváló dallamérzéke és énekhangja is van. És míg a The Raconteursben ez a White Stripesszal híressé váló, összetéveszthetetlenül karakteres hang nem tud eléggé háttérbe szorulni, legalább annyira, hogy a két együttes érdemben megkülönböztethető legyen, a The Dead Weatherben önként lép a háttérbe (tudom, képzavar). A TDW kulcsfigurája ugyanis bármily meglepő, nem White, hanem a The Kills frontasszonya, a magával ragadó Alison Mosshart. És nem is csak azért, mert ebben a zenekarban ő a fő vokalista és Jack White a másodhegedűs, hanem mert azzal, hogy kevesebbet kell a torkát koptatnia, utóbbi még magához képest is virtuózabbul gitározik, ami már önmagában is sportteljesítmény. Természetesen Dean Fertita és Jack Lawrence munkája mellett se menjünk el szó nélkül, már csak azért sem, mivel nagyban az ő érdemük is, hogy ez a zenekar végre nem úgy szól, mint a White Stripes. Van ebben minden, húzós, torzított basszustémákon át már-már hiphopos énekig (ld. a kislemezes Treat Me Like Your Motherben), helyenként még a CSS-t is megidézve (Bone House), sőt, a nyitódal, a 60 Feet Tall halványan még a Portisheadet is megidézi, persze elsősorban Mosshart elbűvölő éneke miatt. Úgy látszik, szép lassan kezdenek idén is szivárogni az emlékezetes lemezek, ilyen ugyanis, bőven top tizes matéria (legalábbis az eddigi éves termésből) a The Dead Weather bemutatkozása, csont nélküli, csillagos ötös teljesítmény.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése