Wilco - Wilco (The Album)

A Wilcoról elismerni, hogy az egyik legjobb jelenleg praktizáló zenekar, nem nagy kunszt. A Wilcot szeretni viszont már olyan sznobizmusra vall, ami minden normális zenehallgató provokálásának betudható. Jelen poszt szerzője azonban (és ebben az új lemez csak még véglegesebben megerősítette) olyan sznob. Most csak nagyon röviden térnék ki arra, hogy az idei milyen kis soványka év, hol van már a tavalyi (mostanra már teljesen megalapozatlannak tűnő) nyavalygás. Idén viszont tényleg nehéz igazán jó lemezeket találni, sok a közepes, sok a gyenge is, kiemelkedő azonban alig akad. (Már most az év végi ötvenes lista miatt kezdek aggódni, hogy lesz-e egyáltalán ötven, listázható lemez 2009-ben. Mindenesetre fél év múlva meglátjuk.) Mindez a kitétel azért volt szükséges már így az eleje felé, hogy érthető legyen, hogy miért lelkesedek mostanában olyan nagyon, ha nagy ritkán a fülembe akad valami kiemelkedő.
Pedig a Wilco szempontjából teljesen értelmetlen és gyermeteg a mostani örömmámorom, ők mindig is kiváló zenekar voltak és a Yankee Hotel Foxtrot idejére ezt az egész világ számára gyakorlatilag megkérdőjelezhetetlenül egyértelműsítették. Erre a Sky Blue Sky lemez csak amolyan plusz hangsúlyként rátett még egy lapáttal, most meg már szinte sértés volna meglepődni a tényen: a Wilco a Wilco lemez után is a földkerekség egyik legjobb zenekara.
Na de hogy miért, erről kéne szóljon ez a poszt és hát valóban, még egy büdös szót nem ejtettünk magáról az önironikus című lemezről. Nos, szerintem a Wilco azon a ponton tart per pillanat, ahol már nem is a konkrét zenei megoldások meglepő, ötletes és szellemes alkalmazása (mint például a Bull Black Nova finom kis kiállása) jelenti azt a bizonyos pluszt egy rakás többi zenekar tevékenységéhez képest, ez az előny már megvan, már magától értetődőnek tekinthető. Ami számomra a Wilco lemezt is ott fönn tartja (ti. az elismerési skálám egyik csúcsán), az a felszabadult játékosság (ld. Wilco (the song), You never know) és a még épphogy nem giccses, de mélyen és mélyre szántó komolyság, érzelmesség (One Wing, You and I, Country Disappeared) keresztül-kasul egymásbafonódó édesbús kettőssége. Ez az, ami úgy érzem, örökérvényűvé és emlékezetessé teszi a Wilco zenéjét, ez a (hozzánk magyarokhoz pláne közel álló) sírvavigadó-vigadvasíró hangulat, amit ebben a különleges szívszorító és egyben mégis -melengető koncentrációban kizárólag ez a zenekar tud előállítani. Ahogy az idei év (eddig legalábbis) legjobb lemezét.*



*Külön csillag az ötösre a lemezen vendégeskedő (és a csatolt videóban is látható Feist miatt.