A Sigur Rós az ezredforduló egyik legfontosabb zenei jelensége. Nem önmagában álló, mégis az egyik legátütőbb, legeredetibb és különlegesebb csodája a kilencvenes évek végének, különösen azzal, hogy ilyen, a szokásos struktúrákat még hírből sem ismerő, furcsa, kísérleti zenével (és nem utolsó sorban anyanyelven énekelt dalszövegeikkel) képesek voltak befutni. Le a kalappal. A zenei/szakmai csúcs szerény megítélésem szerint azonban már egy évvel az ezredforduló előtt is eljött, még az Ágætis byrjun albummal. Hasonló színvonalon folytatta mindezt a ( ) és a 2005-ös Takk miatt sincs ok panaszra (még ha helyenként kissé talán túl hatásvadászra is sikeredett). Új és üdvös irányba nyitott a SR a 2007-es Hvarf/Heim korábban kiadatlan gyöngyszemekkel és akusztikus verziókkal. Az akusztikus verziók (furcsamód a legtöbb esettel ellentétben itt ezeken van a hangsúly) szépek lettek, kicsit unalmasak, de határozottan szépek. Na és ez lett később a gond. Nem, mintha a 2008-as Með suð í eyrum við spilum endalaust olyan rosszra sikeredett volna, csak hát éppen, immáron másfél év távlatából, folyamatában szemlélve a dolgokat, mégis mintha már a Hvarf/Heimnél változott volna meg valami, ami végülis nem egyértelműen rossz, de kár érte. Emiatt tekinthető a legutóbbi lemez kissé túlcukrozottnak.
Na de mire föl ez a marha hosszú bevezető? Elvégre is buta hiba egy szólólemezt az illető zenész anyazenekarának teljesítményéből levezetni. Jónsi esetében azonban mégis ezt kell tennünk. Ő ugyanis, a Sigur agyaként most kísérleti (mármint az eredeti kísérletihez képest kísérleti korszakát éli. Olyan szinten experimentális előadó, annyira formabontó, hogy nagy formabontásában már mintha vissza is fordult volna a klasszikus dal felé. (Persze most még csak távolról integetve annak.) Ez a szándék pedig dicséretes és gyümölcsöző. Hiba mindössze egyszer csúszott a számításba, nevezetesen a már sokat emlegetett 2008-as produktumon, amikor is saját, amúgy igen rokonszenves elfajzásához magával rántotta a teljes zenekart is. Pedig hát erre találták ki a szólót. És Jónsi most örömmel él is vele, először a tavalyi, élettársával, Alex Sommersszel jegyzett, kellemesen unalmaskás, de szép Riceboy Sleepsszel, majd idén végre a várva várt Go című (immáron teljesen szóló)lemezével. És minő meglepetés: kábé a Takk óta ez a legjobb, legérdekesebb, változatosabb és kiforrottabb produkció, amihez Jónsinak köze volt. Az okot persze nem nehéz kisakkozni: a Sigur Rós frontemberének is hasonló (kreatív értelemben, nem a művészi színvonalt leszólva) levezetésre volt szüksége, mint anno 2006-ban Thom Yorke-nak a The Eraserrel. Vannak ugyanis olyan időszakok egy dalszerző munkásságában, mikor a többiektől függetlenedve sokkal felszabadultabban és jobban zenél. Itt tart most Jónsi is, ez egyértelmű, mivel a Go (eddig legalábbis) az év egyik legpozitívabb meglepetése, az egyik legjobb idei lemez. Reméljük azonban persze, hogy idővel a Sigur Rósba visszatalálva is kamatozhat ez a sok kreatív energia, kár lenne ugyanis, ha egyik kedvenc zenekarunk 2010 januárja óta sejtett kreatív pihenője véglegesedne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése