A Plastic Beach ott van az öt általam legjobban várt album közt idén. Időm azonban eddig nem jutott rendesen meghallgatni, mindig csak négy-öt számig jutottam és megállapítottam magamban, hogy hát ez szar. Holott nem. Nagyon nem. Idő azonban kell hozzá. Első hallásra ez az anyag valami nagy katyvasz, minden össze-vissza zúg az ember fejében, a dalok stilárisan túlságosan széthúznak, stb. Maga Albarn is csak a negyedik trekkben lép a mikrofonhoz (ha a háttérvokálokat nem számítjuk). Ugorjuk viszont most át az emésztési folyamatot és szemléljük a Plastic Beachet abban az állapotban, mikor az embernek már leesik végre, hogy milyen jó. A rövid Orchestral intro után Snoop Dogg köszönti szegény meglepett zenehallgatókat a műanyag parton. Snoopot lehet szeretni és nem szeretni (én az utóbbi kategóriába tartozom), azt azonban nem lehet nem elismerni, hogy a pasasnak van stílusa. Mi több, mása nagyon nincs is, tekintve, hogy egész karrierje során nem csinált semmi más, mint hogy szavakat mondott, még nem is mindig ritmusban, csak úgy beszélt, ahogy bárki más, csak ő zenére. És mégis jó hallgatni, legalábbis egy számnyi vendégeskedés erejéig feltétlenül. A White flag kellemes világzenei kitérője után a cédé talán két legjobb egymás után pakolt dalával megyünk tovább, a Rhinestone Eyeszal (itt lép színre ugyebár maga Damon Albarn), majd a lemezt beharangozó kislemezre kimásolt, hihetetlenül eredeti, nagyon dögös és még a slágeresség terén sem utolsó Styloval.
A Superfast Jellyfish, bár olvastam már olyan véleményeket a neten, miszerint a lemez titkos nagy slágere, számomra továbbra sem kompatibilis, nem akar tetszeni, bár a Plastic Beach hihetetlen, sokszínű kavalkádjába a maga infantilis hibbantságával, el kell ismerjem, tökéletesen illeszkedik. És ha már elfelejtettük volna (lehet ezt?), hogy Albarn micsoda mestere a szívszorító, mégsem giccses lassú számoknak, hát pont időben halljuk az Empire Ants édesbús, visszhangosított csilingelését. Bár amúgy mélységesen és utálom különböző előadók tematikus válogatáslemezeit (ezek nem véletlenül, főleg már posztumusz jelennek csak meg), speciel egy Damon Albarn: The Sad Songs lemezt azért rongyosra tudnék hallgatni. A Gorillaz lemezeit amúgy is jellemző szabadosság valóban sosem volt még ilyen mértékű, az instrumentális Glitter Freeze és a minimálkidolgozású Some Kind of Nature, bár töltelékszámként funkcionálnak a lemezen, magukban is működnének. A Melancholy Hill bájos popja pedig egyszerűen szívetmelengető. Külön érdekes megfigyelni a dalok vágását, ahogy Albarn nem finomkodik a végén, hanem nabazmeg, ennyi alapon lekeveri és/vagy elhalkítja a többségüket. Egészen rokonszenves így az ellentmondás: a világ egyik per pillanat legfelszabadultabb, legartisztikusabb zenekara úgy hagyja abba a számait harmadik lemezén, mint mikor a hentes úgy tessék-lássék alapon leüt valamennyi húst a csont mellől. Semmi művészkedő kecmec. Szép. Mikor egy kedves és igencsak hozzáértő kollégám rám szólt úgy két hete, hallván, hogy még mindig nem hallgattam végig a Plastic Beachet, ami "tényleg óriási", gondoltam, ráhagyom a dolgot, most meg egyértelműnek tűnik, hogy eddig az év lemeze. Nemcsak a rapbetétek ellenére, hanem azok miatt is. Pedig isten látja lelkem, nagyon nem szeretem a műfajt, de a Gorillaz ez esetben is a legigényesebbjéből válogat. Ez legékesebben a Sweepstakes címűben tapasztalható. Ezt hallgatva valahogy kezdem megérteni a hiphop rajongóit, hogy mi a francot is esznek ezen. Egyben meg is fogadom ünnepélyesen, hogy (ha kis adagokban is, óvatosan) elkezdek művelődni Mos Def munkásságából, aki amúgy azt nyilatkozta az imént említett opusról, hogy "az egyik legnagyszerűbb dolog MC-ként, amiben valaha is részem volt". Igaza lehet. Nem is Albarn humoráról lenne szó persze, ha a címadó Plastic Beach nem egy instrumentális poén-dalocska lenne, többszöri (változtatás nélküli) újrakezdéssel, ami zenei motívumként már a nyitó Welcome to the Plastic Beach teljesen elmebajos műfanfárjaitól kezdve vissza-visszatér a lemezen. Amúgy a Styloban is hallható Bobby Womack külön magánszámát, a lenyűgöző Cloud of Unknowingot még muszáj kiemelnem és külön is mindenki figyelmébe ajánlanom, mielőtt soraim zárásaként kijelentem, hogy számomra idáig, az év első negyedének végéről visszatekintve az eddig eltelt három hónapra egyértelműen a Plastic Beach az év lemeze. Persze nem kizárt, hogy hallunk még idén valami jobbat, de mivel a Gorillaz ismét, illetve továbbra is egy kategóriával magasabban játszik a legtöbb előadónál, azért olyan sokat biztos nem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése