Kings of Leon: Come Around Sundown

Nehéz a szív. És persze nem kéne itt részletezni az előtörténetet, hogy milyen bitangjó volt az első két lemez, ami megteremtette a Kings of Leon-stílt, ezt az egyedi, kissé melankolikus, kissé karcos valamit, ami olyan, mintha favágók és vaskohó-munkások játszanának Mendelssohnt teljes átéléssel ("I'm looking forward to your letters", ahogy Craig Ferguson mondja hasonló szitukban), arra sem vesztegetem az időt, hogy megint az egekig magasztaljam a Because of the Timest, mert azt már megtettem az Only by the Night kritikájában. Amit viszont még fontos lehet jelezni, az a lemezszülő szándék, nevezetesen, hogy újabb lépés(eke)t kéne tenni a grunge felé, kevesebb csilingelő gitárszomorkodással, több kezdeti karccal, sötétebben, vadabban. Ehhez képest a zenekar saját bevallása szerint is olyan szomorkás, kellemes, "tengerparti" hangzású, nyugis, naplemenős lemezt csinált. Nos, nem tudom, más hogy van ezzel, de nekem ez az ücsörgünk és megy le a nap dolog is tökéletesen megfelel, elvégre is a Kings of Leonnál kevés zenekar tud szebb, melankolikusabb rockballadákat írni, méghozzá abból a filmek utolsó öt percébe való, na, azért végülis minden rendben van, keserédes fajtából. Úgy látszik, a karcot nem lehet most erőltetni, nem megy, no. Hiszen még a lemez felütésében is egyedül a valamivel rockosabb-keményebb Radioactive kandikál ki lefelé, nem mintha komoly baj lenne a dallal, de nem igazán válik be. Az amúgy tipikusan kingsofleonos című The End és Pyro tök jók, ott sincs semmi extra, de szépek, szomorkásak, tényleg azt kapjuk, amit ígértek, nyugis magunkbaszállást. A negyedik tracknél azonban nőni kezd a tét. Az embernek elsőre talán nem is sikerül eldöntenie, hogy akkor most tetszik-e ez, vagy nem, mert a Mary kifejezetten ügyesen bizonytalanít el minket, ahogy régebbi korok giccshagyománya felé biccent, mondhatni megtáncoltatja az amerikai szerelmesdaltoposzokat, flörtöl velük, majd emeli a kalapját és a padló közepére hány, mert hát azért rakenról van. Kezd jó lenni a dolog, lelkesedünk neki. Hogy a főszereplő mégis a naplementében egykedvűen sörtkortyolgatás, a The Face megkapó dünnyögése húzza alá többszörösen. Helyenként az embernek most is a Because of the Times jut eszébe, ahogy az előző lemezről zeneileg, itt már inkább csak (bármily sután is hangozzék) hangulatilag. Igaz, bármily jó kis csemege a Come Around Sundown, többnyire azért mégsem éri el annak a színvonalát, amit felidéz, némiképp szürkébb, fásultabb témákkal. Érezhetően kevesebb például a riff, az egyértelmű, nem maszatolt ritmika, a hangzás, bár másokból is építkezik, de a stadionos-U2-s hangfüggöny felé mozdul el. Ahol mégis, legalább nyomaiban felfedezhető egy riff (The Immortals), az is újrahasznosítottnak tűnik. Kb ezzekel a hangokkal, nagyjából ebben a ritmusban már írtak ennél sokkal, de sokkal jobbat. Igaz, a zárójeles példa pont a lemez talán leggyengébb pontja, uncsi a refrén, fantáziátlan a kidolgozás. Pedig szép dolog, amikor ennyi visszhangzó gitárhang cseng össze, minden harmonizáls, a dob sokatmondó bólintásokkal püffent rá alkalomról alkalomra a nagy meghatottságra, de a Kings of Leon veleje, az, amit szerettünk benne, hiába jó ez is, valahogy mégsem erről szólt. Az ember már-már megörül neki, hogy a Mary szalagavatózenés giccshommage-a után a countrynak is odavetnek egy csontot (pedig, főleg az első két lemezen mennyit is köszönhettek a műfajnak, áh *sóhaj*), ez volna a Back Down South, a lemez gyakorlatilag legaranyosabb száma. Még a hegedűk is rendben vannak benne, sőt, azok vannak csak igazán, pedig hihetetlen, hogy manapság, a hirtelen támadt nagy divat hatása alatt mennyi, jobb sorsra érdemes dalt nyomorítanak meg felesleges hegedálással, itt azonban mindez helyénvaló, kap funkciót a hangszer, olyannyira, hogy ez, a hegedülés a spiritusz igazi forrása. A dal végi önfeledt álhejehujogatás szinte könnyet csalna a szemünkbe, nevezetesen, hogy igaz, a Because of the Times egyszer majd, reméljük, megkapja a maga méltó és megérdemelt fejezetét a rocktörténetben, de rövid távon lám, mekkora kárt okozott. Hány jó kis grunge-country lemezt recseghetett volna össze ez a kurvajó kis zenekar még, ha nem csinálják meg azt a nagy művet, amihez emberileg-művészileg sajnos nem bizonyultak elég érettnek. Legalábbis a 2008-as Only by the Night és a mostani, ilyen is, olyan is, végeredményben kissé semmilyenke lemez alapján. Mindenhova nyúlnak egy kicsit, ezt-azt megpróbálnak, minden megy is többé-kevésbé, srácok, tök jók vagyunk, csak mi a franc legyen, halljuk ki szinte a számok mögül. A Beach Side is olyan kis helyes dal, rendben van, szép is, még ötlet is van benne, csak hát mi ez, mire jó, mit akarnak vele. Ugyanaz az érzésem az összhatást illetően, ami két éve volt, nevezetesen, hogy ezek a számok alapjában véve jók. Egyértelműen kár lett volna értük, ha nem készültek volna el, mert hát mégiscsak, node ettől még nem biztos, hogy kitesznek majd egy jó lemezt. Márpedig a KOL első három nagylemeze elejétől a végéig album volt: az első kettőnél inkább a kisebb konceptekből állt össze a nagyon erős kohéziós erő, a Because-nál pedig egyszerűen eleve annyira erős volt az a bizonyos nagy lemezösszetartó erő, külön-külön is olyan jók voltak a számok és olyan szépen összeálltak, olyan jól mentek egymás mellé, hogy fel sem merült az emberben, hogy ennek nem pont így kéne lennie. Magyarán szólva nem rakosgatnánk össze-vissza a trekkeket a winamp-ben vagy az ipod-on (pláne, mert utóbbihoz már kéne is egy). Az Only by the Night és a Come Around Sundown esetében, bár nem győzöm hangsúlyozni, hogy minden tiszteletem a zenei produkcióé, lazán újrarendezném a két lemezt, talán a kettőből csinálnék egyet, kidobálnék számokat, felforgatnám a sorrendeket, még így is sok minden hiányozna egy olyan igazán ütős cédéhez. Egyszerűen esetlegesnek hat a kész termék, megint csak magamat tudom ismételni, mintha - egy-két kivétellel - egész jól sikerült béoldalak gyűjteményes lemezét hallgatnám. Márpedig az amúgy jó műfaj, az egyik kedvencem. Ha tudom, hogy ténylegesen béoldalakról van szó. Onnantól, hogy ezek mennének csatába kvázi aranycsapatként, sokkal inkább zavarban vagyok. Mert hülye a helyzet, hogy olyan jó dolgokat hallgatok, mint a Pony Up (már eleve a cím!...) vagy a Pickup Truck és közben itt fanyalgok, hogy a zenekar 2007 óta, mióta mainstream és műfajának (mi amúgy a műfaja? Pláne említett időszak óta??) koronázott királya, szóval, hogy azóta bezony válságban van. Tudom én, nekik legyen mondva, soha rosszabb válságot, bárkinek, de akkor is. Egyrészt jönnek a jó (de jónál aztán semmi több) számok, nyerik a díjakat, Grammy és társai, minden tök jó, de tényleg, tökéletes a hepiend, mind zenekari, mind rajongó részről, én meg aggódom, hogy hogy heverik majd ki ezek a szerencsétlen lókötők, meg hogy beleroppannak-e idővel, hogy bizony sajna túl tehetségesek magukhoz.