PJ Harveyt itt most nem részletezendő magánéleti okokból hosszú ideig nem hallgattam. Amolyan dacreakcióként, de aztán ha az ember olyasmi listát szerkeszt, mint amilyen ez a top 50 is, akkor mit lehet tenni, fel kell adni az amúgy is erőltetett ellenállást és feltenni a Let England Shake-et. Pláne, hogy szinte minden nívós listán benne van a legjobb tízben, de inkább ötben, sőt, inkább pont a legelején ez a lemez. S mint hogy ettől függetlenül műveletlenül hagytam magam PJ Harvey terén, most összehasonlítani sem tudok, nem tudom elhelyezni az új lemezt, sem úgy, hogy mennyiben jelent előrelépést a karrierben, van-e rajta sok újítás vagy manírokból építkeznék-e. Hatások közül sem sokat lehet egyértelműen felfedezni, amit meg mégis, nyilván a Wikipedia is megerősítené, ha nem volnék oly lusta felcsapni, például, hogy Patti Smith szellemi öröksége azért markánsan érződik (pl. a The Last Living Rose-ban vagy az Englandben). Az az érdekes a Let England Shake-ben, hogy tulajdonképp nincs rajta semmi különös, mármint nincsenek nagyon furcsa hangszerelési vagy dalszerzési megoldások, nincs szarrátöredezve a dalstruktúra, nem csináljuk össze magunkat különböző fura hangoktól vagy effektektől, a legmeglepőbb dolog talán a hamis trombita-sample a The Glorious Land-ben és azok a hamiskás izébizék az Englandben. Ezzel egyidőben nagy slágerek sincsenek, én legalábbis nem tudom elképzelni, hogy az itt felvonultatott egy tucat dalból is bármelyiket is agyonjátssza az MTV vagy hogy különböző slágerlistákat vezessen e számok egyike hetekig-hónapokig. Ez persze inkább örömteli, mintsem felróható hiány, elvégre is a Let England Shake amellett, hogy nekem igencsak konceptlemeznek tűnik, nagyon egységes is, a zene inkább érvényesül egy tömbben, mint külön-külön. Az egyes dalok mind jók, természetesen hozzák a szintet, amit az előadótól hírneve alapján elvárhatunk, de ha teszem azt, minden nap csak egyet-egyet hallgatunk meg közülük, nem érezzük azt a megkapó eredetiséget, amit épp ebben a sorrendben, egymás után lejátszva prezentálnak a nagyérdeműnek. Holott nyilván vannak karakteresebb számok, (valamivel) emlékezetesebbek, amelyek nagyobb eséllyel lesznek közönségkedvencek, mint mondjuk számomra a The Words That Maketh Murder, az In The Dark Places vagy a Hanging In The Wire. Kétség kívül nem nyerte meg a listát PJ Harvey, négy lemez is sorakozik rajta az övé előtt. Mégis, számomra amolyan titkos ráadás-első helyezett ő, mivel ez a lemez bírt elég meggyőző erővel, hogy talán, a múltat feledve, mégis meghallgassam pár korábbi dolgát, retrospektíve. Melegen ajánlom tehát mindenki figyelmébe a 2011-es Mercury-díjas nagylemezt, valóban nagyon jó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése