Brandon Flowers: Flamingo

Miközben még mindig a The Killers tavaly előtti, egyszerűen gusztustalanul szar lemezének hatása alatt vagyok némileg, próbálgatom megfejteni, hogy mit szeretett (mit szeretett, imádott) annyira a világ (és a világ valamely részeként nem szégyellem, én is) ebben az amúgy nem sok különöset csináló popzenekarban. Elvégre is minden mozdulatuk, minden egyes hangjuk, ötletük, ritmusképletük ismerős már valahonnan, újat szinte semmit sem csinálnak, minden apró ötletük már megszületett a New Order, a U2, a The Cure vagy más zenekarok lemezein. A dolog (dolog alatt elsősorban a Sam's Town lemezre gondolok) mégis (tudom, ellentmondás) bombasztikusnak és egyedinek hatott elsőre (említett lemez sokadikra is). Lehet annyira rossz lemezt csinálni, hogy az visszamenőleg érvénytelenítsen minden korábbi érdemet? Nyilvánvalóan nem, mégis, a Day & Age-ről annyira sütött a fantáziátlanság, az átlátszó hülyeség és zenei bunkóság, hogy még most is gyanakvóan felhúzott szemöldökkel méricskélem Brandon Flowers frontember szólólemezét. Pedig igazán nem kéne, a lemez a maga nemében kiváló. A maga neme pedig természetesen a pop. Helyenként szinti, helyenként vegaszi diszkó, máskor rockosabb, de mégis velejéig pop marad. Méghozzá a legjobb fajtából, abból (és kísértetiesen ugyanabból) a fajtából, amilyet a The Killers is csinál, jobb pillanataiban. A hangzás persze gayebb valamelyet (bár már maga a Killers sem kutya e tekintetben), de mégsem túl extravagáns, sehol sem annyira pozőr, hogy az már megfeküdje a gyomrot. Ami a stílust illeti, itt tényleg patikamérlegen van kimérve minden. Pont jó. Azaz nagyon jó. Igaz, a kérdés azért adja magát, hogy végülis mi a rosseb az, amit a The Killers nevű zenekar tesz hozzá ehhez az emberhez, aki szólóban startból túlszárnyal az együttes három lemezéből kettőt. Hogy az általam amúgy rendszeresen az egekig magasztalt Sam's Townnál jobb-e ez, egyelőre nem tudom eldönteni, de még az is meglehet. Legalábbis bizonyos szempontból nézve. És talán, ha így vizsgáljuk, jövünk rá, miben más (legalább egy icipicit) a The Killers és Brandon Flowers zenéje. Előbbi valamivel több rockmanírból építkezik, picit, ha nem is keserűbb, de kesernyésebb, míg Flowers zenéje csupa fény, csillám és a határokig cukrozott, de még jólesően desszertízű műanyag. Komoly fogyasztásra, bár kétség kívül tartalmas élmény, nem ajánlott, nemes egyszerűséggel azért, mert komolyan - komolyanvehetetlen. Ez azonban nem a lemez hibája, ilyen alapon a komplett popzenei műfaj értelmezhetetlen. Márpedig - és talán nem kell újfent részleteznem, hogy e sorok írója mennyire idegenkedik a fent említett műfajtól -, ha ez a popzene, túl sok jó dologról maradnánk le nélküle. Ami pedig a The Killerst illeti: a következő lemezt ismét várni fogom. Méghozzá izgatottan.