Hab a habon

Coldplay: Mylo Xyloto

Szóval kezdjük azzal, hogy a Coldplay nevezetű zenekar zeneileg igen magas fokon képzett és jó ízlésű úriemberekből áll, akik azért hajlamosak a giccsre, de többnyire tudják, hol a határ és vannak annyira, ha mások nem, hát okosak, hogy nem csinálnak rossz lemezeket, még akkor sem, amikor (legalábbis magukhoz képest) amúgy igen. Néha viszont kifejezetten jók, főleg ha az ember könnyít picit a lelkén, olyan hangulatba hozza magát, hogy megbocsátja az elsősorban nem is a stílusban, sokkal inkább a hatásvadász felszínesség, mondhatni lelketlenség szintjén és határozottan a hozzáállásban jelentkező popot. Persze az ezeréves (tehát ezerévesen igaz) közhelyet azért nem cáfolhatjuk meg, úgyismint: mindennek van azért egy határa. A Coldplay pedig sajnálatos módon már a Mylo Xyloto első hangjainál sem tartózkodik annak a bizonyos határnak az innenső oldalán. Míg más lemezeiken el-elnézzük nekik, ha egy-egy track erejéig áttévednek a giccs setét és elátkozott rengetegeibe, az ötödik nagylemezen már eleve más kontextusban hallgatjuk a zenét, változnia kell hát törvényszerűen a hozzáállásunknak és az értelmezés menetének is. Ha ugyanis nem tesszük meg a giccs átmeneti elfogadását a zenehallgatás jelenlegi előfeltételének, a Mylo Xyloto című nagylemez egyszerűen értelmezhetetlen szellemi apparátusunk korábbi elemeit mozgósítva, sőt, mondok merészebbet is: egyenesen elfogadhatatlan. A rövid, amolyan semmilyenke címadó intro után ugyanis lényegében olyan offenzívába kezd a túlcukrozott bűbáj, hogy aki óvatlanul, kellő lelki ráhangolódás nélkül hallgatja végig egyhuzamban a Hurts Like Heavent, a Paradise-t és a Charlie Brownt (melyek közül maga a zenei teljesítmény színvonala igazán csak utóbbi számára lehet mentő körülmény, a Hurts Like Heaven már gyengébb, a Paradise, bár mint minden rendes sláger, megszokható, dúdolható és ebből következően addiktív is, el kell ismernünk, zeneileg azért elég kis gyengus), szóval, hogy akire mindez csak úgy a nagy büdös semmiből rázúdul, technikai KO-val fekszik ki és még az újraélesztés után is tejszínes konfettit hány. Az Us Against The World sem ment sokat a helyzeten, de legalább a csilingelő, végletekig gejl, közben meg mégis, valahogy (szemben a Viva la Vidával) ezúttal valahogy soványabb, műanyagszerűbb hangzást felfüggeszti a dal első felére. Míg anno azon röhöghettünk, hogy a Coldplay a Grey's anatomy/Grace klinika tökéletes potenciális aláfestőzenéje giccs, felszínes hatásvadászat és semmitmondás szempontjából (ezzel felemelő módon kölcsönösen cikizve a zenekart és a tévésorozatot is), ma már jó szívvel ezt sem állíthatnánk, a jelenlegi amerikai tévés kínálatban ugyanis per pillanat nem tudnék olyan sorozatot találni, amit elég giccsesnek találnék a friss Coldplay-számokhoz. Persze, ahogy a Grey's anatomyból is csak egy kósza epizódot láttam egy jobb sorsra is érdemes nyári délután alkalmával, lehet, hogy ismét csak én bizonyulok túl műveletlennek, a híre alapján például a Glee mondjuk elég gagyinak tűnik. Gagyi, ez egy jó jelszó, még talán a bóvli is, holott a Coldplay lemezei eddig mindig a legelegánsabb felesleges kacatjai voltak (kivétel talán az első és némiképp a második, de az már csak megcsillagozva) terebélyes lemezgyűjteményünknek, ez a mostani viszont mintha tényleg zsír- és minden másszegény is lenne, legalábbis az első feléig. Az M.M.I.X. lemezközepi (cezúra-jellegű) közbeékelődése után ugyanis, bár a giccsfaktor egy cseppet sem csökken, legalább jobb, sőt, ennyi szidalom után a - ki is járó - elismeréssel se fukarkodjunk, egyenesen jó számok következnek. Mert bár a lemezt beharangozó Every Teardrop is a Waterfall joggal nyerné az év legnevetségesebb dalcíméért járó díjat, maga a zene (a körülötte viharzó plágium-botrány dacára is) egészen kiváló, mi több, valóban rendelkezik a fülbemászó néven elhíresült csótány(szerűség) ismert tulajdonságával. Hasonlóképpen a koncertekről már ismert Major Minus is, mely (ha már ennyit cicáztunk eddig is a címekkel), mintha már ironikus módon eleve reflektálna is a Coldplay-életmű alakulásának friss fejleményeire, mondjuk így 2011 táján. A teljesen jellegtelen és feledhető akusztikus-lassú megakadás (U.F.O.) után Chris Martin és legénysége (Rihannával kiegészülve) megpróbálkozik vele, hogy milyen lenne, ha ők lennének a Gorillaz, de jelzem, sajnos - egyértelműen szarabb zenekar lévén, mint Albarnék - nem túl jó. Ettől függetlenül azért nyilván lehetne értékelni a Princess of China újító szándékát - már ha valóban lenne benne olyan, sajnálatomra azonban inkább egy nagyon félrement stílgyakról van szó, ami úgymond tökéletes popszámnak nem elég eredeti (vagy egyáltalán csak érdekes), alternatív elektropop pöcögtetésnek meg nevetségesen felületes, nyálas és ugyancsak (mármint, hogy annak is) jellegtelen. A dolog azonban sajnos nem érte el a cikiség alsó határát, ugyanis az első lemeze tájékán még a második lemezén (The Bends) hallható Radiohead köpönyege alól érdemben ki sem bújt, hanem nagynevű elődje seggében ragadt, de cserébe legalább valóban jól zenélő Coldplay ismét Radiohead-wannabe szerepkörbe bújik, ahogy a meglehetős hülyén kattogó ritmusra Chris Martin a maga már-már jellegzetessé büdösödő jellegtelenségével ráklimpírozgat, mindenkiben (aki egyáltalán ismeri vonatkozott művet) azonnal azt az asszociációt ébresztheti, hogy egészen így írná meg egy teljesen fantáziátlan és igazi személyiséggel nem bíró ember a Videotape-et. Az már csak a hab a (elvégre a Coldplayről lévén szó:) habon, hogy mikor még a csilingelő gitárok is bevisszhangzanak és Martin elhaló hangon, éteri nyafogással rá is röcögteti minderre, hogy "Up in flames", az ember már tényleg nem tud bosszankodni, csak röhög - kínjában. Még fél perc zenei töltelék (persze jogos lenne a kérdés, hogy mi itt a töltelék mihez képest), majd egy újabb feledhető (tehát, bármily groteszk, a színvonalon valamelyest emelő) track: Don't Let It Break Your Heart. Míg a záródalt (Up With The Birds) hallgatjuk (úgy félperc elteltével már a lemez korábbi pontjairól jól ismert émelygést detektálva magunkban), azon tanakszunk éppen, hogy a korábban szívszorító lassúkban (ld. Grey's anatomy) meglehetősen izmos zenekarnak most miért ezek a számai szólnak a legócskábban, aztán itt is beindul a dolog, úgy a második perc tájékán beköltözik valamennyi élet (dobok, gitárok) a számba és valamennyit még javítanak is az összképen. Persze, ha ismét felidézzük a kiindulópontunkat, tehát, hogy le kéne mondanunk a giccs iránt zéró (na jó, ha nem is zéró, de igen alacsony) toleranciát hirdető alapbeállítottságunkról, szóval ha ez sikerülne, nyilván valamivel jobb színben tűnne fel vigyázó szemeink előtt ez az amúgy (mind az eddigi Coldplay-életmű, mind egy általánosabb mérce szerint is) ritkaszarnak érzett album. Milyen kár, hogy bármennyire is akartuk mindezt, csakazértse sikerült.