A Coldplay valahogy mindig a nagyon színvonalas britpop/alterrock és a meglehetősen ciki hígpop/stadionrock között lavírozott, nagyjából olyan sikerrel, mint amikor valaki annyira nem akar átesni a ló egyik oldalára sem, hogy inkább végiglólengi az egész utat. A 2000-es Parachutes minden idők egyik leszínvonalasabb bemutatkozó lemeze, szikár, lecsupaszított (főleg akusztikus gitár és zongora uralta) zenéje egy érett és ereje teljében levő zenekart mutatott: a Coldplay már az elején eltalálta, mit kell játszani. Utána viszont már egyre kevésbé. A Rush of Blood to The Head c. lemezük már csak nyomokban tartalmazta a Parachutes erényeit és bár nagyszabású slágerei (Clocks, In My Place, The Scientist, God Put a Smile Upon Your Face) igencsak erősnek bizonyultak, a helyenként túlcukrozott, sőt egyenesen nyálas számokból már mindinkább kikristályosodott Chris Martin frontember végtelenül tenyérbemászó pozőrsége. Rosszat lehetett sejteni. 2005: A Coldplay több nyilatkozatban is előrevetítette, hogy céluk nem kevesebb, mint a világ legjobb együttesének lenni. Megjelent az X&Y; Chris Martin valami emtíví díjátadón (az egyébként még a lemez legsikerültebb dalának számító Talk előadása közben) hamisan óbégatva önmagától a végletekig meghatódva a színpadon csúszik-mászik míg a közönség kvázi elélvez Buckland gitáros szólójától.
Három éve már a legutóbbiaknak és a híg fos állagát megközelítő harmadik albumnak (amin szinte hihetetlen, némi munkával a számok durván fele, kétharmada egész jó kis dal lett volna) mikor elkezdenek szivárogni az információk. Chris Martin nyilvánosságra hozza, hogy idén sikeresen a Coldplayé a legidiótább lemezdizájn, nevezetesen Delacroix híres festménye némileg meggyalázva, kombinálva a nevetséges Viva la Vida or Death and All His Friends lemezcímmel. És bár egyértelműen pozitívum, hogy a lemez producere az egyik legnagyobb név, Brian Eno, a sejtések még mindig baljóslatúak, pláne az ingyenessé tett első kislemezdal (+klip), a Violet Hill után.
És mégis az év egyik legjobb lemezével van dolgunk.
Hogy a Coldplay hogy a fenébe szedte össze magát ennyire, sose tudjuk meg, nyilván Enonak is oroszlánrésze volt a dologban, de már a rövid instrumentális introtól (Life in Technicolor) kezdve érezhetjük, ez egy másik Coldplay, igaz, nem a Parachutes szimpatikus zöldfülű tehetségei, de nem is a az X&Y-t készítő nyavajgó önelégült hólyagok. A Centimetres of Londonban már hallhatjuk azt is, hogy Chris Martin is rákészült a dologra, az énekszólamok kellemesebbek, kimunkáltabbak és sokkal autentikusabbak, mint az előző lemezen. És bár a Coldplayre (eddig) nem, Enora jellemzőek a többtételes trekkek, az ilyen dalok (még az emiatti erős széttöredezettség dacára is) könnyedek és elegánsak, a 42-től a címadó Viva la Vidáig terjedő négyszámos blokk pedig külön lenyűgöző. A Violet Hill, bár véleményem szerint továbbra sem valami nagy dobás, az album dimenziójába mégis szervesen illeszkedik, sokkal jobban "átjön" nyolcadik számkánt, mint önmagában hallgatva. A zárófelvonásként kapott Death and All His Friends már-már a Parachutes lemez balladáira emlékeztetően indul (szem nem marad szárazon), majd kibontakozva egészen nagyvolumenű popdallá terebélyesedik (nem is a Coldplay lenne persze, ha nem lennének ilyen húzásaik); így már nem is lenne teljesen alkalmas a cédé lezárására, de hálisten találunk utána még egy számot, a The Escapistet, ami a tulajdonképpeni igazi outro, a Life in Technikolor reprise-a, na ez sikeresen felteszi az ire a pontot. Külön kiemelendő még, hogy Martin helyenként idegesítően nyávogó falsettoját legalább alkalmanként mélyebb tónusokra is kezdi cserélgetni ezen a lemezen, sőt, külön pirospont jár a Yes című szám elején hallható énekszólamért, ami az utóbbi évek legdögösebb Coldplay-ötlete.
Hát, azt hiszem, ez pontosan az az eset, mint a török válogatottal Horvátország ellen: egyenlítés a 122. percben, majd megérdemelt továbbjutás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése