2011. december 31., szombat

Lelki gyomor és legitim érzelmesség (másodközlés)

Bon Iver: Bon Iver, Bon Iver

Lehet-e az ember annyira elragadtatott, hogy az már a saját gyanúja fölött áll? Vagy másrészt: lehet-e valami annyira jó, hogy az ember joggal legyen tőle annyira elragadtatott, hogy...? A Bon Iver második nagylemeze ugyanis a szigorútollú (klaviatúrájú) kritikus minden maradék kritizálási kényszerét lefegyverezve elsősorban ezeket a kérdéseket veti fel.Justin Vernon, ismertebb (s egyben zenekara) nevén Bon Iver ismeri a hírnév csábítását. Miután a lehető legszigorúbban vett undergroundból feltörve futott be különböző zenei blogok suttogópropagandájának eredményeképp minden szempontból minimalista albuma, a 2000-es évek egyik vitathatatlanul legkimagaslóbb zenei teljesítménye, a For Emma, Forever Ago óta folyamatos aggódás kíséri minden húzását. Vernon olyannyira nem csinált nagy ügyet a zenélésből, hogy még az Emma elsöprő sikerét meglovagoló koncertjein is maga nyomtatta példányokat osztott ki a dalszövegekből lelkes közönségének, hogy (vokalisták híján) ők énekeljenek vele. Végül innen-onnan, így-úgy komplett zenekar verbuválódott köré, s immáron az ő áldásos hatásukkal jelentette meg a méltó folytatásnak bizonyuló, négyszámos Blood Bank EP-t. Aztán jöttek az aggasztó hírek, hogy szünetel (tán abba is marad) a koncertezés, a zenekar státusza bizonytalan, egy darabig nem terveznek semmit és így tovább és így tovább.A szakállas gitáros közben (hathatós segítséggel) kikotlotta magából a Bon Iver levezetésének igencsak erősnek bizonyuló Volcano Choir-lemezt is, majd Kanye West és a The National kiváló lemezein vendégeskedett, s bár a kollaborációk kifejezetten jól sültek el, a kétely továbbra is megmaradt: mi lesz (ha egyáltalán lesz) a következő Bon Iver albumon? Nos, kétség kívül nem ugyanaz, mint az elsőn. S bár a zenerajongó már csak olyan állatfajta, hogy pontosan ugyanazt kívánja újra és újra viszonthallani ami egyszer már tetszett neki, ha valami arra alkalmassal lepik meg, hajlandó elismerni, hogy túlizgulta az egész várakozást. És valóban. A Bon Iver, Bon Iver című album ugyanis amennyivel (fantázia- és variáció)dúsabban hangszerelt elődénél, annyivel átgondoltabbnak is tűnik. Nem azt állítjuk ezzel, hogy jobb volna a For Emmánál, éppen csak annyit, hogy nem gyengébb. Van szabad kreatív tér az új (pl. fúvós - ld. Minnesota, WI, vagy mondjuk a Wash. gyönyörű zongora-vonós összjátékaiban) szólamoknak. Amiért pedig már a Perth első taktusaitól tudjuk, hogy minden rendben van, nem romlott el időközben semmi, az nem más, mint a zene hangulata, illetve az előadó hozzáállása. Vernon ugyanis ugyanolyan törékeny, szomorkás, mégis szívderítően szép konstrukciókban gondolkodik, mint már pályája legelején, a Mount Vernon zenekar éveiben tette (igaz, ezúttal összehasonlíthatatlanul több zenei tudással). A legtöbb szám - ám hozzunk mindjárt példát is a legékesebbek közül: mondjuk a Holocene - követi a bemutatkozó nagylemezt annak egyik legfantasztikusabb vonásában, nevezetesen, hogy szinte megelevenedik előttünk a számok mögött inspiratíve valamennyire mindig is megbúvó havas, szomorkás, lassított felvételben tündöklő egykedvű táj. Persze, ha az ember szíve szerint különböző filmdrámák jellemzően legérzelmesebb jeleneteit vetítené lelki szemei elé lassított felvételen, a zenét hallgatván rögtön felmerül a gyanú, hogy a zenekar ezúttal valóban átlépte a giccs és a (jobbhíján nevezzük így) legitim érzelmesség hártyavékony határmezsgyéjét. Elvégre is a hangszerelés nemcsak teltebb, élettelibb, változatosabb, mint a maga egyszálgitárnyi megoldásaival is éppen eléggé szívfacsargató For Emma, hanem hogy úgy mondjam, szakszerűbb is. Szakszerűbb, amennyiben a hangszerek akkor és úgy lépnek be, ahogy azt nekik a nagykönyvben megírtak szerint kell, a dalok szokványos zeneszámok mintájára építkeznek, a hatás pedig (giccs ide vagy oda) kérlelhetetlenül le van vadászva már az első másodperctől, mi több, a Towers második perce ("For the love, comes the burning young") és a Michicant első fél perce ("Hurdle all the waitings up, know it wasn’t wedded love / 4 long minutes end and it was over it’d all be back") körülre már rég megnyúzva, sózva, sütve és melegen fogyaszthatóan. Ritka eset, hogy konkrét zenei hatásokat fellelhetünk, ám amikor mégis, az általános Sufjan Stevens-Jeff Buckley (stb.) nyomvonal mellett: pici Coldplayes gitározgatás-szintetizátorozás rémlik vissza talán a Calgary hangosabb, kiáradóbb pillanatiból, s nyilván egy-két lo-fi hangfalberregtető tucatzenekart is fölsorolhatnánk, amelyek nagyon hasonló gitártorzításokkal jutnak lényegesen kevesebb zeneiséghez, mint a Bon Iver teszi még ugyanebben a szerzeményben, úgy a harmadik perc körültől. Erős a (talán épp Kanye Westtől eredő?) hiphop-hatás a Hinnom, TX-ben, ahogy több esetben is feldereng (a legtettenérhetőbben a Wash.-ban és a Towersben) az Arcade Fire (igencsak üdvös) hatása, a zárótrekk (Beth/Rest) esetében pedig (bár már szégyenszámba megy ekkora közhelyet leírni) a nyolcvanas évek rádióbarát lassúszámkészletének kb. a fele. (Az eddig ragozott giccs-kérdésben is a lemeznek e pontján vagyunk a legbizonytalanabbak, s ha az előadó nem a Bon Iver lenne, a legmagátólértetődőbb egyértelműséggel vágnánk rá, hogy a Beth/Rest a legrosszabb fajta nyálas zenei sablonok turmixából született, s bár ez mindenképp letagadhatatlan, épp az előadó profiljának ismerete és a dal előtt következő másik kilenc opus adta kontextus miatt gondolkodhatunk el rajta, hogy mi van, ha e zenei fricska valóban fricska, méghozzá a szebb és igényesebb fajtából.) Akárhogy is, az ember megtörik a felsorakoztatott könnyfacsaró eszközök hatása alatt, s bár a jóval visszafogottabb For Emma lemeztől inkább belülről és halkan sírdogálva harapdálta valami a zavarunkban megfeszülő gyomorfalat, itt minden ilyesféle eljárás eggyel látványosabb (/hangzatosabb), s a hatás is felszínesebb valamivel. S hogy a nem egészen negyven percnyi játékidő végére mégis honnan a rossebből tudhatnánk, hogy nem lettünk szégyentelenül rászedve, nem dőltünk be valami olcsó, amerikai giccsnek, nemcsak egy minden hájjal megkent szomorú(zene)bohóc rángatta-e kedve szerint sokat próbált idegeinket? Franc tudja. A tartalmas és a maga harminckilenc és fél percénél egyaránt jóval hosszabbnak és rövidebbnek is tűnő utazás végén ugyanis még mindig képeket vélünk látni, s a meglehetősen váratlan lezárásként érkező Beth/Rest édeskés kavalkádjára az eddigi melankolikus hófúvás egyszerre így-úgy aranyló sugarakkal felkelő napra, ide-oda repdeső, acélos markában az USA zászlaját lobogtató, colgate-vigyorú Supermanre, mosolygó szerelmesek egymásnak átnyújtott gőzölgő bögre kávéjára, továbbá a kertben pajkos cicák és/vagy kiskutyusok önfeledt kergetőzésére stb vált. "Danger has been stolen away", énekli a bús szőrmók - pedig épp ellenkezőleg: pont itt a veszély, nem lett-e varázsütésre túl idilli minden? Az ember már tenmagában sem bízik, elvégre hogyan reagáljon a (lelki) gyomor, ha több mint fél órán keresztül savanyítják és áztatják félig lenyelt könnyekkel, hogy aztán a maradék öt percben tömény, cukrozott tejszínnel forrázzák le? Míg a 'play' gombot keressük a lejátszón - mert mindez az édessavanyú (azaz savanyúédes) természetesen újra meg újra kell, méghozzá egyre jobban - a minden cukormázas megnyugvás ellenére is a torok mélyét rázó kesernyés szorítás biztosít róla: itt megint valami bitangfontos dolog történt velünk. Nofene.



(eredeti megjelenés helye: Prae.hu)

Nincsenek megjegyzések: