"Érdekes, mindig úgy hallom, mintha a kukta fújna" - jegyezte meg igen találóan a nagymamám a Libertines zenéjéről, miközben lanyhuló érdeklődéssel bámultuk jelen zenekart az emtíví tún. Feltehetően nem túl sokan értenek egyet velem abban, hogy a messze túlértékelt, szánalmasan közszereplő és egy középszerűnél kicsit kevesebb tehetséggel megáldott rocksztár, Pete Doherty nélkül sokkal jobban szól ez a zenei kommuna, immáron 2005 óta Ditz Hammonddal kiegészülve, Dirty Pretty Things néven. Hogy Carl Barat mennyivel jobb, ha híres társa nélkül ír számokat, a DPT első, Waterloo to Anywhere című (kissé sablonos, viszont dögösen, technikásan és igen ötletesen megírt) debütlemeze is bizonyítja. A folytatástól várhattuk volna a kiteljesedést, azonban ez úgy tűnik, egy ideig még várat magára.
A Romance at Short Notice első két száma után az az érzésünk támad, hogy Barat mostanában sokat hallgathatta a Sergent Pepper's Lonely Hearts Club Bandet, de bár ne tette volna, a britpopban amúgyis szinte kikerülhetetlen bitölsz utánérzés (örökséggondozás, keresztcipelés, ahogy tetszik) itt olyan gyenge színvonalon valósul meg, hogy kis híján fizikai fájdalmat okoz. A Lennon-McCartney hatás később is visszaköszön az album hallgatása során, de immáron jobban eltalálva, például a Come Closerben, ami egy igen szép, kerek kis darab lett. A lemezt elvinni hivatott beharangozó sláger, a Tired of England is a jobbak között van - na nem a Libertines-DPT-Babyshambles-Razorlight univerzumban, csak a lemez többi dalához viszonyítva.
Bár a nyitószámokéhoz hasonló újabb mélypont nem következik a cédén, túl sok kiemelkedő teljesítményről sem számolhatunk be. Még a kicsit strokesos gitártémájú Kicks or Consumption a leginkább figyelemreméltó, de valahogy az sem az igazi. A Waterloo erős kezdése után a cél talán egy szabadabb, sokszínűbb, kevésbé sablonos és karakteresebb album lehetett, amiből előbbi kettő meg is valósult, utóbbiak már kevésbé, a zene pedig talán pont a felszabadultság görcsös akarása miatt erőltetettebb lett. Rossz érzés így látni (hallani) a Dirty Pretty Thingst, akiket először a már emlegetett MTV2-n láttam talán 2005-ben (vagy 6-ban), ha nem tévedek Zane Lowe-nál, ahogy a Bang Bang You're Dead című dalukat adták elő akusztikusan. Talán azokat a pillanatokat kéne nekik is visszanézni párszor, mert a most hallottak alapján még a jobb momentumok (Tired of England, Kicks or Consumption, Truth Begins, Chinese Dogs) ellenére is a Libertines-szcéna eddigi toronymagasan legjobb együttese még mindig a Razorlight.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése