John Frusciante mindig is volt annyira zseniális, sokoldalú és hálisten termékeny előadó, hogy jóformán mindenre érdemes volt odafigyelni, amit csinált, még akkor is, amikor egy évben több szólólemeze jelent meg. (Az akkortájt erőltetett, mit erőltetett, nagyon is eredményesen működtetett karcos, demoszerű hangzású lemezei nélkül talán Bon Iver korszakalkotó bemutatkozó lemeze sem készülhetett volna el - vagy legalábbis nem az ismert és szeretett csupasz formában.) Ennek az időszaknak azonban már vége, legalábbis Johnnál, új, fátyolos popdalait ugyanis immáron nem pusztán többé-kevésbé pontosan (ez egy Frusciante szintű gitárosnál még így is pontosabb és ihletettebb játékot jelent mint a planéta legtöbb zenészénél), hanem a legnagyobb művészi igényességgel kiérlelt, megírt, hangszerelt és profin producelt formában tárta elénk.
A The Empyrean a 2009-es év egyik legpozitívabb meglepetése, a lemez Frusciante korábbi, néhol nevezen élvezhető, gyakran öncélú művészkedésén túllépve igazi lemezként funkcionál, teljes és telt zenekari hangzást tapasztalunk és helyenként még slágeres megoldásokat is (leginkább az Unreachable-ben). A Red Hot Chili Peppers gitárosának hitéletétől áthatott anyag ettől még azonban nem lesz valami rádióbarát szar, a megszólalás, bár valóban lényegesen felhasználóbarátabb mint korábban bármikor, a zene ettől még okos, összetett, intelligens és többrétegű, nem is kell túl messzire mennünk példáért: elég csak meghallgatni a God című tétel ravasz megoldásait, vagy az albumot nyitó kilenc perces monstrumot, ami tulajdonképpen egy végtelen, őrületes gitárszóló, a Before the Beginninget. Természetesen, mint a legtöbb lemezen, ezen is vannak gyengébb darabok, azonban Frusciante becsületére legyen mondva, olyan szám egy sem hallható a több mint egy órás anyagon, amiben ne lenne valami érdekes, különleges csavar (ettől még mondjuk nagyon kilóg a sorból, méghozzá lefelé a Dark Light, ami, külön pech, a lemez második leghosszabb opusa). A gond csak ott van, hogy közepes számból is sok van és kevés a fenntartások nélkül dícsérhető jó. Frusciante-tal az a legnagyobb probléma szerintem, azért nem tud szólóban is olyan ikonikus legenda lenni mint zenekari tagként, hogy amint egyedül marad, elveszti a RHCP-ben amúgy tökéletesen működő arányérzékét és hajlamos meglehetősen túlzásba vinni a dolgokat. Ezért lehet az, hogy bár van egy csomó jó ötlete és végre már a kidolgozás is profi, a dolog valahogy még mindig nem átütő, nem úgy és nem annyira, ahogy egy John Frusciante-től elvárná az ember. Az egész problematikát híven szemlélteti a Central című dal is, amiből ha kábé a fele maradt volna meg (lehetőleg inkább a második fele), egyenesen tökéletes lett volna, így egyike a nagyon hullámzó színvonalbeli szélsőértékek közt lebegő daloknak, amiknek vagy az eleje vagy a vége dögunalom, de a másik fele egyenesen zseniális. És a szándék most valóban nem az, hogy (amúgy is igazságtalan módon) egy négytagú zenekart méricskéljek össze egy emberrel, de ez, ez a túlírás, túlerőltetés az, amit a RHCP-ben nem nagyon tudunk elképzelni. Ennyit tesz a külső kontroll. Ami viszont még nagyon örömteli az Empyreannel kapcsolatban, az az, hogy a nem is kevéssé leülepedett lemezközép után a vége ismét elég egységesen jónak mondható, az előbb már emlegetett Central, a Frusciante-tól korábban elképzelhetetlen énekstílust és hangszínt felcsillantó bravúrdarab, a kissé elmebeteg One More of Me és a kedves, visszhangosan csilingelő, a lemez tematikai keretét lezáró After the Ending végül szépen kikerekítik a hallottakat. Milyen kár, aminek voltaképp örülhetnénk is: nevezetesen, hogy a The Empyreanhez kapott két béoldalas szám, a Today és az Ah Yom is magasan üti a lemez átlagszínvonalát. Egyik szemünk így, másik úgy. Azért inkább nevet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése