The Pains of Being Pure at Heart - The Pains of Being Pure at Heart

Ha az ember valami igazán üdítő, könnyed és kikapcsoló zenére vágyik, hát meglelte és hát valljuk be, de előtte nézzünk őszintén magunkba, nem erre vágyunk mind? Pláne egy olyan, nem panaszkodásképp említem, de meglehetősen satnyán induló évben, amikor pont ilyen zenéknek vagyunk nagyon is híján. Tavaly ilyenkor már a Charlatans, a Tokyo Police Club vagy az azóta sajnálatosan megszűnt The Long Blondes lemezeitől lehetett jó kedvünk, ha úgy akartuk, akár egész nap. Idén ezt a történelmi tettet az első nagylemezével rögtön hibátlanul teljesítő New York-ban székelő The Pains of Being Pure at Heart vállalta magával. Mivel manapság igen nagy divat mindent a hatásokból levezetni, mi sem állunk ellent ezen kísértésnek: a TPOBPAH-ra elsősorban a korai R.E.M., a nyolcvanas évekbéli pszihedelikus-hippi vonulatában tobzódó The Cure és leginkább a The Smith voltak hatással, olyannyira, hogy utóbbit egészen átütőnek érezzük, még nem zavarónak, de már majdnem: az énekes/gitáros srác helyenként például egészen Morrissey-t idézi, de ami még megdöbbentőbb, hogy a gitárjátéka ezzel egyidőben Johnny Marrt juttatja eszünkbe. Nem is rossz. Persze az ilyen cuki és aranyos bemutatkozó lemezek egy nagy hátránya alól a The Pains of Being Pure at Heart sem mentes, nevezetesen a dalok meglehetősen egydimenziósak, egyhangúak, mondhatni nehezen megkülönböztethetőek, az is igaz viszont, hogy a Contendertől a Gentle Sonsig terjedő tíz szám igazán együtt, egy ilyen kissé kesernyés, szomorkás, de azért mégis nagyon vidám, a nyolcvanas évek elejének (már csak nevében) posztpánk amerikai értelmiségi poprockját idéző lemezén érvényesül igazán. Az a fajta lemez ez, amit az évek során rongyosrahallgatunk majd, hogy mellé köthessük az egyetemista évek ilyen-olyan emlékeit és harmincasként legyen majd min bömbölnünk mikor megkérdezik a fiatalabb haverok, hogy ezen meg mégis hogy a frászba lehet sírni? Egyszóval semmiképp sem lebecsülendő a Pains bemutatkozó lemeze, ha mégis így tennénk, magunkat becsülnénk le, a mi zenehallgatói igényeinket, ami viszont jóformán értelmetlen. Biztos vagyok vele, hogy a 2009-es év egyik legjobb lemezével van dolgunk.