Karitatív lemezekből, bármily nemes célból jönnek is létre, nem szokott túl sok jó kisülni. Ezesetben azonban az összeállítást és kiagyalást két olyan fickóra bízták, akiknek szinte lehetetlen csalódni az ízlésében, nevezetesen Aaron és Bryce Dessnerre a The National dalszerző testvérpárára. Az összesen harmincegy vadiúj dalból álló, két cédés összeállítás olyan nagy nevekkel büszkélkedhet, mint természetesen a The National, Bon Iver, a Decemberists, Sufjan Stevens, az Arcade Fire, a My Morning Jacket, a Yo La Tengo vagy Antony Hegarty. A legkiemelkedőbb teljesítményeket jegyző előadók azonban nem feltétlenül (legalábbis nem minden esetben) estek egybe a legnagyobb húzónevekkel. Az első olyan szám, amire felkapjuk a fejünket a hármas track, a kanadai énekesnő, Feist és a többek közt a Death Cab for Cutie-ben tevékenykedő Ben Gibbard közös produkciójaként jegyzett Train Song (nem mellesleg: a kesernyés, édesbús dal egy Vashti Bunyan feldolgozás). Innentől pedig hosszú ideig nincs megállás (a lemez kezdete sem rossz, a Dirty Projectors izgalmas felütést ad az anyagnak Knotty Pine című dalával, de az igazi móka valóban csak a Feist/Gibbard dalnál kezdődik), egymás után következik Bon Iver a For Emma, Forever Ago gyönyörű dalcsokrának szívettépő, atmoszférikus vonulatát továbbvivő Brackett WI, majd a Grizzly Bear új dala, a Deap Blue Sea, amit a korong (duplakorong) egyik csúcspontja követ, a The National magávalragadó, So Far Around the Bend című opusa. Érdekes módon pont a címadó szerzemény, a Kronos Quartet Blind Willie Johnson-feldolgozása az egyik legidegtépőbb az album kísérleti szerzeményei közül, minden jóindulatom ellenére is azt kell mondjam, nehezen hallgatható végig ez a track egyhuzamban. Ez után azonban méltányos kárpótlásban részesülünk: nevezetesen két olyan kolaboráció miatt, aminek a létrejöttéért nagy valószínűséggel minden épeszű zeneszerető odaadná a fél karját: először Antony Hegarty és Bryce Dessner páratlan Bob Dylan-feldolgozását, majd Justin Vernon (tehát Bon Iver, immáron másodszor a lemezen!) és Aaron Dessner szerzeményét: a Big Red Machine-t. Kisebb hullámvölgy után a lemez vége erősödik megint lenyűgözővé: Feistet is másodszor hallhatjuk a lemezen, ezúttal a Grizzly Bearrel kollaborálva, egy újabb zavarbaejtően intim, melodikus dal (Service Bell) erejéig, amit Sufjan Stevens monumentális tízperces monstruma követ, a pszihedelikus, végletesen különböző részekből összeszerkesztett, mégis szerves egésszé összeálló You Are the Bloodja követ (Bevallom, én is csakl most olvasom, teljes megdöbbenésben, hogy még ez a dal is egy feldolgozás, hát igen, emlékezzünk csak Jack Black találó soraira a Tribute-ból...). Vége az első lemeznek.
A kettes lemez kezdése még pazarabb mint az elsőé, a Spoon egy egészen pompás dallal (Well-Alright) teszi igen magasra a lécet, amit aztán (bár nem nyújt rossz teljesítményt) nem is tud megtartani a Dark Was the Nighton szereplő egyik legnagyobb név, az Arcade Fire sem, akiknek Lenin című új dala nem sok újat tud mutatni a korábbi munkáik ismeretében, igaz, még így is egy jó számot hallunk. A Beirut dala (Mimizan) kellemes, a My Morning Jacketé (El Caporal), mint a legtöbb szerzeményük, egyszerűen csak idegesítő. A The New Pornographers ezzel szemben a válogatás egyik, ha nem a legjobb pillanatát jegyzi a Hey, Snow White című Destroyer dal újraértelmezésével és legnagyobb gyönyörünkre közvetlenül ezután hangzik el a Yo La Tengo Snapper-feldolgozása, ami szerény véleményem szerint az egész lemez talán legnagyobb találata. Kapunk egy Amazing Grace-variációt is, méghozzá a Dirty Delta Blues-zal kiegészült Cat Powertől, ami méltó párja az első cédén díszelgő Feeling Good-feldolgozásnak a My Brightest Diamondtól. Andrew Bird is érdemel minimum egy pirospontot a The Giant Illinois interpretálásáért, de - lehet, hogy sznob vagyok, mégse érezhetek másképp - ilyen helyzetekben valahogy mégis nagyobb megbecsüléssel kell, hogy viseltessek a saját számmal szereplő és azzal lenyűgözni tudó előadók előtt, mint amilyen a Bright Eyes-ban vitézkedő Conor Oberst és Gillian Welch Luája, ami a maga nemében még a lemezeleji Train Songot is lepipálja. És bár a lemez érdemi része itt ér véget, a Blonde Redhead and Devastations és Kevin Drew Love vs. Porn-ja szépen lekerekíti ezt a monstre zenei orgiát. "Mit tehetnék, széttárom a kezem", ahogy Lovasi énekelte anno, amit ugyanis elvárhatunk egy HIV-betegeknek készült, karitatív válogatáslemeztől, bőven megkaptuk, sőt, betyárul jól jártunk.
(Videónak jöjjön egy kis érdekesség: az eredeti Dark Was the Night Blind Willie Johnsontól.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése