Elöljáróban: nem, nem a U2 presztizséhez méltó áhitattal foglalkozom ezzel a lemezzel. A tiszteletkörök túl kézenfekvőek, mindenki tudja, hogy a U2... Amúgy is helyesebb még az érdemi kritizálás előtt szétválasztani a U2-t mint megosztó (igen, én azon a párton állok, akik szerint Bono inkább gusztustalan mint rokonszenves) társadalmi jelenséget és a U2-t mint a világ egyik legjobb rockzenekarát. Gondolom, mondanom sem kell, ez a rövid poszt az utóbbival foglalkozik.
Nézzük akkor a lemezt az elejétől kezdve nagyjából négy meghallgatás és hosszas emésztgetés után: a címadó dal nem igazán nagy találat, viszont nem is tartozik a zenekar legrosszabbjai közé, mindenesetre könnyen feledhető, messze nem olyan erős és lehengerlő nyitány mint pár éve a Vertigo volt. A második dal, a Magnificent viszont viszi a pálmát, elsősorban The Edge miatt, aki ismét tudott találni egy egyszerre fülbemászó és függőséget okozó riffet azon a bizonyos gitáron, nem szívesen lövöm le előre a poént, de a lemez legjobb és kishíján egyetlen igazán maradandó jelentőségű dalával van dolgunk. A Moment of Surrenderben már kiábrándító, unalmas és fantáziátlan alapokra még unalmasabb és fantáziátlanabb részek építkeznek és mindeközben szöget üt a fejünkbe, hogy az előző, How to Dismantle an Atomic Bomb lemez óta Bono tényleg elfelejtett (jól) énekelni? Hol vannak az atombombás lemez jobbnál jobb dalai, ötletei és megoldásai? Talán a lemez hátralevő részében? Így, három tétel után még remélünk. Az Unknown Caller már azért eggyel jobb kategóriájú szerzeménynek számít, bár az első fél perc bizonytalan, halk vinnyogása még az A-ó-ó-ó-ó-ó vokál előtt azért ront egy kicsit a kedvünkön. Ettől függetlenül a szám, bár nem valami nagy dobás, elég kellemes, hangulatos, szép darab, kár, hogy Bono helyenként, főleg a nem szöveges énekrészeknél, hihetetlen, de kifejezetten hamiskásnak hat. Mindenesetre ez a track majdnem olyan jó mint a Magnificient, négyből tehát kettő eddig. Sajnos a U2 ahelyett, hogy ígéretéhez híven csomót újított volna a mostanra meglehetősen el-, illetve lehasznált hangzásvilágon és manírgyűjteményen, ugyanazt csinálja, csak pár szinttel alacsonyabb színvonalon mint a szinte minősíthetetlen I Go Crazy if I Don't Go Crazy Tonight-ban, a "You don't know how beautiful you are" résznél fülsértően hamisan szóló vokállal operáló és az "I don't wanna talk about wars between the nations" résznél intenzív hányingert okozó bulizós opusban, a Get on Your Bootsban, vagy az egyszerűen csak idegesítő Stand Up Comedyben (ha nem tévedek nagyon, a korai Soundgarden nagyon gyenge és átlátszó utánzási kísérletének lehetünk itt fültanúi). Ezen a ponton már kifejezetten ideges az egyszeri rajongó, az egész lemez valahogy unott és löttyedt, mintha tök mindegy lenne a zenekarnak, hogy mit ad ki a kezei közül, ennek eredményeképp pedig nekem sem nagyon marad kedvem meghallgatni ezt az anyagot, amint letudtam a kritikát. (Soha korábban még nem fordult elő velem ilyen egyik U2 lemezzel, pedig hát azért nem volt mind remekmű, de a többségük közel járt hozzá.) Gondolom, a Being Born elején hallható flöttyögés lehet az a bizonyos "új, elektronikus hatás", amivel a zenekar a megjelenésig blöffölt. Lehet, hogy nem lett volna hülyeség némi igazi elektronikát is csatasorba állítani, a Pop lemeznél anno ez még nagyot lendített a hangzáson. Komolyan örömmel töltene el, ha találkozhatnék valakivel, akinek ez őszintén tetszik. És hogy mit művelt Brian Eno, a világ egyik legfantasztikusabb producere, míg ez a lemez készült? Elképzelhető, hogy még ez a lepkefing teljesítmény is az ő megfeszült munkájának az eredménye. A végeredmény még így is kínosan egysíkú. Hogy ne csak fröcsögjünk: a White as Snow ha nem is érdekesen, de egészen korrektül indul, Bono extravaganciájának időszakos csökkenésével fordítottan arányosan rögtön emelkedni kezd a színvonal, ha már unalmas rockballada, még leginkább ez. Hogy mennyire közhelyesek az olyan sorok, mint hogy "And the water, it was icy / As it washed over me / And the moon shone above me", most ne feszegessük, maradjunk meg a pozitívumok rögzítésénél, ez a dal legalább a közepesnél valamivel jobb. (Az előző lemezre mondjuk nem fért volna föl.) A Breathe-ből megtudhatjuk, hogy Bono még mindig előszeretettel hallgat Bruce Springsteent, sőt, csak most igazán és nem is szégyell meríteni A Főnöktől, vagy inkább a tőle merítő The Hold Steadytől, igen, ez a szeköndhend szeköndhendje. Esküszöm, nem kötözködöm, még azt is elismerem, hogy nem a dallal van az alapvető probléma, de ha megfeszülök, sem tudom úgy érezni, hogy ez jól állna a U2-nak. Az azonban örömteli, hogy a lemez másik legjobb dalát, a Magnificient mellett még emlékezetesnek és kifejezetten értékesnek mondható Cedars of Lebanont a lemez végére pakolták. A track visszafogott, elegáns, szép és visszafogottságában több érzelmet közvetít mint ez az egész majd egyórányi lelkisegélyparádé együttvéve. Azonban a kitűnő lezárás ellenére a No Line on the Horizonról együttvéve pontosan az mondható el, ami a borítóról, tudjuk, hogy ez művészet, vagy legalábbis annak tekintendő, de ez magából a műből nem derül ki. Újabb bőr lehúzva, megjelenés kétezer-kilenc kipipálva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése