11. Hó Márton és a Jégkorszak: Dalok a fürdőszobából
Hó Márton(éka)t pont egy blogon hosszasan bemutatgatni nagy hülyeség volna, elvégre is épp a blogoszféra és a fészbuk a kétezer-tizes évek fiatal undergroundjának két legfőbb közege, Hó Márton (és zenekara) is így csinált - nem is akármilyen - karriert meglehetős gyorsan, s reméljük, még csak a dolgok kezdeténél járunk. Mert hogy rendkívül sok baromi jó zenéről nem tud a többnyire csak az MR2-ből tájékozódó, magát alternatív zenei ízlésűnek tekintő nagyérdemű, eddig is tudhattuk, ha vettük a fáradságot, a magyar hálószobapop (akusztikus lo-fi) pedig legszebb pillanatait éli, a színtér már zsong és sokszínű, az előadók közül még szinte senki sem futott be amúgy rendesen (épp az itt tárgyalt Hó Márton és épp az itt majdnem tárgyalt Norbert Kristof kivételével), a trú hálószobások sem kurvultak még el a népszerűség csábításának engedve, de a magyar átlagslágerek átlagszerzői sem fedezték még fel (mint Kölcsey a népköltészetet) maguknak plusz ihletforrásként a hálószobapopos zenéket. Most még tehát jó minden, ahogy az első Hó Márton-lemez is az, no ne tessék félreérteni, itt nem arra célzunk, hogy a későbbiekben bárminek is oka lenne elromlani, de azért, mint mindig, ezúttal is benne van a pakliban, de ez most még minden bizonnyal nagyon jó, patikamérlegen adagolva a profizmust és bájos-kócos spontaneitást, az egyrészt nagyon tudatos, nagyon ügyes zenekomponálást, másrészt a műfaji kritériumként is emlegethető, úgymond kötelező esetlegességet és bumfordiságot ("Szandra, / ó, Szandra, / mikor megyünk már a Balatonra..." stb.)
A Dalok a fürdőszobából teljes fegyverzetében mutatja a (nemzetközi viszonylatokban is nagyon erősnek tűnő) magyar hálószobapop színterét (még ha fél lábbal már ki is kecmergett belőle a gitárpop irányába), nem összefoglaló, hanem kimagasló és jellemző alkotásaként, melytől (ha van egy kis esze és némi jó ösztöne), csak még inkább erőre kap majd minden hálószobazenész, egészen addig, amíg ez az egész színtér, mint valami zenei vörös óriás, a farkába nem harap és amúgy thermidorilag fel nem oldódik abban a nagy műfaji hömpölygésben, ami kvázi a könnyűzene tektonikus mozgásának tekinthető, mióta világ a világ. Addig meg élvezzük ezt a nagyon jó kis lemezt, rég járt ugyanis hazai előadó ilyen közel a top10-hez. Legyünk büszkék és merjük csak bátran piros-fehér-zöldre verni a mellünk, hogy az egy dolog, hogy puli, meg gulyás, meg vízilabda, de azért közben még ilyenünk is van. Ez a szöveg jut eszembe még, meg hogy lehet, hogy a végén itt még minden kispálok, quimbik és hiperkarmák végső lecsengésével talán kapunk plusz egy ilyesmi generációs élményt csak úgy grátiszba, amire aztán tényleg nem számíthattunk matuzsálemi huszonéveinket taposván. Nofene.
(Amúgy lehet, meg ajánlott is lemezt venni itt.)
Tori Amos az átlagművelt többség (tehát azok, akik lényegében semmit sem hallottak tőle, legfeljebb róla) szemében Björk valamivel unalmasabb verziójának tűnhet. Bevallom, magam sem vagyok Amos-szakértő, például egy lemeze sincs meg - bár most visszamenőleg beszereztem, amit tudtam. Holott nem most kezdtem őt hallgatni, de hát van ez így - az ember tisztel és kedvel valamely előadót, de az élet valahogy nem hozza úgy, hogy rákattanjon, végighallgassa retrospektíve a teljes életművet és több mázsa cikket olvasson róla. No de beszéljünk a friss anyagról. Tori Amos ugyanis kvázi tiszta lapot adott magának és korábbi lemezeitől függetlenedve (saját zenei előzményeitől mégsem elszakadva) készített egy szívszorítóan szép, brilliánsan egyszerű(nek tetsző), közben mégis mérnöki precizitással szerkesztett, időtálló lemezt. Meglepően zavartalanul adaptálja magát az ember a klasszikus zenei hangzásvilághoz, de a hangzásvilág még csak hagyján, a lényeg sokkal inkább a dallamvilágban és a dalszerkesztési metodikában van, itt ugyanis Amos nemcsak valami halvány hommage-át adja a komolyzenének, hanem szellemileg, lélekben átlényegülve már eleve olyasmit ír. Úgy kalibrálja saját zenei gondolkodását és úgy is kivitelezi a születő zenéket, hogy valóban Bach és tsa-i előbb jutnak eszébe, mint bármely könnyűzenei hatás. Persze mindez nem véletlen, Amos sok esetben variációkat ír már létező komolyzenei darabokra, de művészi becsületét mutatja az is, hogy még a mások által inspirált trekkeknél is föltünteti az ihlet forrását. Szóval - no nem mintha posztmodern korunkban ez oly meglepő lenne - van hozott anyag, melyet Amos nem is rejteget, sőt, nyíltan közli is meglétét, meglétüket a zenehallgatóval, viszont nemcsak tud vele mit kezdeni, saját képére tudja gyúrni a másoktól variáltakat és mások által inspiráltakat, hanem még méltatlanná sem válik a klasszikus zene nagyjaihoz, s bár biztos, hogy Tori Amos, mint a legtöbb könnyűzenész, persze nem említhető egy lapon teszem azt, Debussyvel, már az is nagy (nem is akármilyen nagy) szó, hogy mikor hozzányúlt, nem hozott szégyent magára, nem röhögtette ki magát. És bár a lemez ettől még egyszerre túl tömény és túl hosszú (álmos, magányos, félhomályos éjjelekre kiváló), ez azért már döfi.
PJ Harveyt itt most nem részletezendő magánéleti okokból hosszú ideig nem hallgattam. Amolyan dacreakcióként, de aztán ha az ember olyasmi listát szerkeszt, mint amilyen ez a top 50 is, akkor mit lehet tenni, fel kell adni az amúgy is erőltetett ellenállást és feltenni a Let England Shake-et. Pláne, hogy szinte minden nívós listán benne van a legjobb tízben, de inkább ötben, sőt, inkább pont a legelején ez a lemez. S mint hogy ettől függetlenül műveletlenül hagytam magam PJ Harvey terén, most összehasonlítani sem tudok, nem tudom elhelyezni az új lemezt, sem úgy, hogy mennyiben jelent előrelépést a karrierben, van-e rajta sok újítás vagy manírokból építkeznék-e. Hatások közül sem sokat lehet egyértelműen felfedezni, amit meg mégis, nyilván a Wikipedia is megerősítené, ha nem volnék oly lusta felcsapni, például, hogy Patti Smith szellemi öröksége azért markánsan érződik (pl. a The Last Living Rose-ban vagy az Englandben). Az az érdekes a Let England Shake-ben, hogy tulajdonképp nincs rajta semmi különös, mármint nincsenek nagyon furcsa hangszerelési vagy dalszerzési megoldások, nincs szarrátöredezve a dalstruktúra, nem csináljuk össze magunkat különböző fura hangoktól vagy effektektől, a legmeglepőbb dolog talán a hamis trombita-sample a The Glorious Land-ben és azok a hamiskás izébizék az Englandben. Ezzel egyidőben nagy slágerek sincsenek, én legalábbis nem tudom elképzelni, hogy az itt felvonultatott egy tucat dalból is bármelyiket is agyonjátssza az MTV vagy hogy különböző slágerlistákat vezessen e számok egyike hetekig-hónapokig. Ez persze inkább örömteli, mintsem felróható hiány, elvégre is a Let England Shake amellett, hogy nekem igencsak konceptlemeznek tűnik, nagyon egységes is, a zene inkább érvényesül egy tömbben, mint külön-külön. Az egyes dalok mind jók, természetesen hozzák a szintet, amit az előadótól hírneve alapján elvárhatunk, de ha teszem azt, minden nap csak egyet-egyet hallgatunk meg közülük, nem érezzük azt a megkapó eredetiséget, amit épp ebben a sorrendben, egymás után lejátszva prezentálnak a nagyérdeműnek. Holott nyilván vannak karakteresebb számok, (valamivel) emlékezetesebbek, amelyek nagyobb eséllyel lesznek közönségkedvencek, mint mondjuk számomra a The Words That Maketh Murder, az In The Dark Places vagy a Hanging In The Wire. Kétség kívül nem nyerte meg a listát PJ Harvey, négy lemez is sorakozik rajta az övé előtt. Mégis, számomra amolyan titkos ráadás-első helyezett ő, mivel ez a lemez bírt elég meggyőző erővel, hogy talán, a múltat feledve, mégis meghallgassam pár korábbi dolgát, retrospektíve. Melegen ajánlom tehát mindenki figyelmébe a 2011-es Mercury-díjas nagylemezt, valóban nagyon jó.
Juj. Mármint abban az értelemben, hogy erről a lemezről már elég terjengős-részletesen írtam korábban is. Mit mondhatnánk még ezen felül? Legfeljebb visszatekinteni lehet így majdnem egy évvel a megjelenés után, és megállapítani, hogy a The King of Limbs lemez mindösszesen a Pablo Honey-nál és a The Bendsnél jobb biztosan, a többi Radiohead lemez azért erősebb-érdekesebb, jobb nála. Így hiába részünkről a nemtetszés hiánya, a tetszés mértéke önmagában, minden elfogultságunk és Radiohead-rajongásunk ellenére csak a hatodik helyhez elégséges ezúttal.
07 - David Lynch: Crazy Clown Time
David Lynch lemezét két korábbi (és végül a Crazy Clown Time-ra is felkerült) dal (Good Day Today és I Know) okán amúgy is nagyon vártam, de a végeredmény még így is lenyűgöző és hihetetlen. Ahhoz képest, hogy a faszi elsődlegesen filmrendező, másodlagosan képzőművész, egészen nagyszerű lemezt rántott össze, igazi zenészeket megszégyenítő színvonalon. És azon felül, hogy Lynch lemezén egyenként baromi jó dalok sorakoznak, ami már önmagában is nagy dolog lenne, ehhez képest a szerzemények még (külön-külön és összeadódva, lemezszinten is) karakteresek. Lynchnek ugyanis, bár zenéjét egyforma mértékben megkísérti az elektronika, a blues és a rock, már most, bemutatkozó LP-jén van soundja. Ettől függetlenül azért tegye vissza azt a lusta seggét a rendezői székbe, hiszen lassan már hatodik éve várunk (egyelőre hiába) új filmet tőle, viszont ha közben pihenne kicsit, egyáltalán nem bánjuk, ha készít még pár ilyen albumot.
08 - Modeselektor: Monkey Town
Jó, akkor most már végre tényleg egyértelmű, ami eddig is sejthető volt, nevezetesen, hogy 2011-re a Modeselektor lett a világ aktuálisan legjobb formában lévő elektronikus zenei előadója. A meccs persze koránt sincs lezárva, legfeljebb erre az évre. Akárhogy is, megállapítható, hogy a német kollektíva ritka eredeti zenéket csinál, kevés hozzájuk fogható dolog kering világszerte, olyasmi, ami egyszerre iszonyat menő, közben mégis összetéveszthetetlenül sajátos és még időtállónak is tűnik - sokadik meghallgatásra is. A Monkey Town azon lemezek közé tartozik, amelyeknek kötelező helyük van minden ínyenc polcán (vagy zsebében a kütyün), függetlenül attól, hogy amúgy milyen viszont ápolnak a kattogással és pittyegéssel, itt már többről van szó, mint pusztán elektronikus zenéről, a jelző nyugodtan lehagyható, csak a zene a lényeg.
09 - Björk: Biophilia
Szóval akkor három dolog. Egyrészt - és kezdjük akkor a negatívummal -, hogy a lemez tényleg unalmaska, lassú, vontatott, úgy elcsilingelget és pöffög, mint valami épp főzés közben lévő nagy tál sárgaborsófőzelék, amibe valaki beleejtette a karácsonyi csengettyűt. Viszont, ami rögtön ezzel szemben egy nagyon fontos érv a kilencedik hely mellett: a lemez egészen gyönyörű. Tehát ha az ember kellő mennyiségű koffeint fogyaszt és nem alszik el a végképp jellegtelen részeken, igazán szép dolgokban lehet része a fülnek, Björk amúgy kitett magáért. Pláne, ahol valami beteg gondolat csavarint egyet az odáig nyugodtan hömpölygő trekkeken és átcsavarja valami egészen nehezen fogyasztható (és persze, mint Björk esetében mindig) pont ettől zseniális transzba, mint mondjuk az elmebeteg dnb-dörgedelem a Crystalline végén, vagy a Mutual Core bájos elmebaja. Na ez az elmebaj, ez a Björkre pályája zenitjén (első három-négy lemezén, de főleg azért a harmadikon) még letagadhatatlanul, minden lélegzetvételében jellemző, engem is egészen szerelmessé tevő agybaj hiányzik most a dalok többségéből. Björk persze, lévén zseni, azért ezt az isteni szikrát többnyire nélkülözve is nagyszerű dolgokat alkot (arról már nem is beszélve, hogy csak úgy csípőből is sokszorosan jobbat az ezt megelőző Voltánál), kár, hogy ez már inkább csak a jéghegy csúcsa, az életműé korántsem. Oda talán már nincs is visszaút.
10 - Wild Beasts: Smother
Hogy a Wild Beast mennyire jó dolog, már megírtam korábban errefelé, azt pedig, hogy a Smother micsoda remek lemez, ugyancsak ecseteltem már, így most onnan idézünk, kedvcsináló jelleggel: "Eszébe jut az embernek pusztán a ködös, lekvársűrűségű hangulatról egy zeneileg amúgy nem igazán idevágó együttes, a Moloko, de hogy zeneileg is eggyel közelebbit mondjak, akár a Texas
legszebb melankolikus pillanatai, vagy a maga után betölthetetlen (vagy
hát...) űrt hagyó The Czars. Ezek, igaz, mind szabadasszociációk." Nehéz azon gondolkodni, hogy hogy is lehetne a leghatásosabban meggyőzni a nyájas olvasót, hogy ez ténylegesen nagyon jó és semmiképp se veszítse szem elől, szerezze be, vegye meg, lopja el, töltse le, mindegy, de hallgasson ilyet. Mert hogy ezt kéne csinálni. Álljon itt egy kis ízelítő ennek bizonyságául:
Következik a 11-50-es lista, s egyben a jó hír is, hogy az 5-10-ig viszont már talán nem kell ennyit várni, aztán az első ötért is, ha minden jól megy, csak sorban egyet-egyet kell aludni, vagy valahogy így. Nézzük akkor a lista hátsó négyötödét. Szokás szerint mindhez passzintottam ízelítőt a youtube-ról, hogy kiderülhessen, ha hülye voltam:
11 - Hó Márton és a Jégkorszak: Dalok a fürdőszobából youtube
12 - DRC Music: Kinshasa One Two youtube
13 - Girls: Father, Son, Holy Ghost youtube
14 - Wilco: The Whole Love youtube
15 - Death Cab For Cutie: Codes and Keys youtube
16 - Panda Bear: Tomboy youtube
17 - Norbert Kristof: Cut Your Hair EP youtube
18 - Burial: Street Halo EP youtube
19 - Korn: The Path of Totality youtube
20 - Sickratman: A nagy én soundcloud
21 - Screaming Trees: Last Words - The Final Recordings youtube
22 - Alex Turner: Submarine EP youtube
23 - Apex Manor: Year Of Magical Drinking youtube
24 - Red Hot Chili Peppers: I'm With You youtube
25 - Florence and the Machine: Ceremonials youtube
26 - Tom Waits: Bad As Me youtube
27 - The Black Keys: El Camino youtube
28 - Jane's Addiction: The Great Escape Artist youtube
29 - Velőrózsák: Hamburgerkovács youtube
30 - Sonic Youth: Simon Werner a Disparu OST youtube
31 - Fucked Up: David Comes to Life youtube
32 - Snow Patrol: Fallen Empires youtube
33 - DJ Shadow: The Less, You Know, The Better youtube
34 - Amon Tobin: ISAM youtube
35 - Jay-Z & Kanye West: Watch the Throne youtube
36 - Arctic Monkeys: Suck it and Seeyoutube
37 - Gorillaz: The Fall youtube
38 - Philip Selway: Running Blind EP youtube
39 - CSS: La Liberaciónyoutube
40 - SBTRKT: SBTRKT youtube
41 - Óriás: Gondalapos EP youtube
42 - The Streets: Computers and Blues youtube
43 - Deer Tick: Divine Providence youtube
44 - Foster the People: Torches youtube
45 - Brian Eno: Drums Between the Bells youtube
46 - Art Brut: Brilliant! Tragic! youtube
47 - Kasabian: Velociraptor! youtube
48 - Mutemath: Odd Soul youtube
49 - Metronomy: The English Riviera youtube
50 - Moby: Destroyed youtube
Kezdődik, azaz kezdjük akkor idén is, tehát a lemaradtakkal. Nem állítható, hogy rossz zenei évünk lett volna, de összességében az ellenkezője sem, volt jó pár csalódás (összességében talán több is, mint örömteli meglepetés), arról nem is szólva, hogy feloszlott az R.E.M.. Ez utóbbi hír már önmagában is elég ahhoz, hogy elcsessze az évet. De további meggyőző indokaink is vannak azt ecsetelendő, hogy azért idén sem volt fenékig tejfel minden. Nem bírta ugyanis a top50-be kvalifikálni magát az idén basszusgitárosát veszítő TV on the Radio (51.), az e hasábokon is kritizált Coldplay (55.), a (magához/műfajához képest amúgy nem is olyan rossz anyaggal visszatérő) Bush (56.), az év egyik legfájóbb csalódásaként nem rossz, csak éppen dögunalmas lemezt összehozó Atlas Sound (58.), a jobb sorsra is érdemes British Sea Power (60.), az ugyancsa botrányosan elvárásokon alul teljesítő The Strokes (64.) vagy a szívünket ugyancsak mozsárban ripityára törő Kiscsillag (68.). Az elbírálás szempontjai a szokásosak ("idén megjelent hazai és külföldi nagylemezek, továbbá 15 percnél
hosszabb játékidejű EP-k, válogatás- és
koncertlemezek nem") voltak, a lista alapján az év abszolút (minden tekintetben) utolsó lemezének a White Lies Ritualját találtam, igaz, hogy idén mennyivel kevesebb időm (és szűkebb merítésem) volt erre, jól jelezheti, hogy míg az előző évben 101, 2011-ben már csak 74 lemez listáztatott. Vigaszdíjul jöjjön tőlük, a hetvennegyedikektől valami középszar dal.
A Kispál és a Borz feloszlása és a Kispál András szervezte Velőrózsák zenekar eddig igen csúfosnak tűnő (le)szereplése, a Quimby fáradt önismételgetése és a tény, hogy a 30Y (lemez tekintetében) kihagyja ezt az évet, a szokásosnál is vakítóbb reflektorfényt kölcsönzött a Kiscsillag harmadik nagylemezének. Az alábbiakban elsősorban azt tervezzük vizsgálni, hogy mit tud kezdeni az elvben épp zenei nagykorúsága küszöbét átlépő együttes mindezzel.
Minden (meglévő és nem is kevés) jóindulatunk ellenére is attól tartunk, nem sokat.
Még anno nem is olyan rég a facebookon lehetett
népszavazni a lemez címét illetően, s bár az elvontabbnak, s ezáltal
izgalmasabbnak is tűnő "Elég a maradék" helyett a Lovasi szövegkorpusz
amúgy kevés ellenszenves vonásának egyikét reprezentálóan affektált és
erőltetett gügyögésű Néniket a bácsiknak nyert, be kell látnunk, utóbbi cím stilárisan sokkal jobban illeszkedik ehhez a zenei anyaghoz. Nem mehetünk, nem is megyünk bele abba a sötét és végtelen
zsákutcába, ami abból következne, ha még mindig a Kispál és a Borz
működésének szinte konstansul magas színvonalát kérnénk számon Lovasi
András másik zenekarán. Azonban a Kiscsillag eddigi teljesítményének
felemlegetése már sokkal relevánsabb. Ahogy a Greatest hits vol. 1 és az Örökre szívembe zártalak
lemezek sem hiányoltak zavaró(bb) momentumokat, összképüket tekintve
nem volt nehéz a pozitív vélemény kialakítása, mert bár egyik lemez sem
hatott igazán organikus, komolyan szerkesztett műegészként, zömében jó
számok alkották őket, a lényeg pedig mégis mintha ez volna. Ezzel szemben a Néniket a bácsiknak első említésre méltó momentumáig, a negyedik trekkig (Gyors autóval) kell várnunk, s az élmény még ott sem maradéktalanul kielégítő, s nagyjából ott, ahol a szöveg az "Olyan unalmas..."
részhez ér, szinte szimbolikusan, a zene is hozzáidomul, amennyiben
ezen a ponton kezd leesni a tantusz, hogy ez a dal bizony lényegében nem
fut ki sehová. Mégis meg kell becsülni még ezt a fajta unalmat is, előtte és utána
ugyanis olyan ötlettelen sivárságba, olyan (évtizedek óta) elcsépelt és
unalmas zenei manírokba ütközünk, amelyek legfeljebb a Republictól, vagy
ehhez hasonló kaliberű, a magyar könnyűzenei mocsár közegét egyforma
súlyú (súlytalanságú) egyenanyagként homogenizáló produkcióktól lenne - a
maguk szegényes keretei közt - elfogadható. Elég csak az amúgy nemes, karitatív célt szolgáló - s ilyesformán, ha
van egyáltalán létjogosultsága ilyen szempontnak bármiféle művészetről
való beszédben (s bízunk benne, hogy van) -, bizonyos tekintetben
feddhetetlen Olajoshordó című szerzeményre gondolnunk, amely a
zenei és szövegbéli igénytelenségnek már-már wagneri harmóniájú
összművészetét valósítja meg. S még azt sem állíthatjuk, hogy ez volna az orvosi ló, elvégre mind előtte (ld. Megjöttünk a nőkért; Igen, Uram), mind utána (ld. szinte bármelyik szám) kerül még jóval lejjebb is az a bizonyos léc.
Amúgy persze volna ok az örömre is, hiszen az inkább intro-, mint daljelleggel funkcionáló lemeznyitó szám (Megjöttünk a nőkért)
kocsmai színvonalú kurjongatása után, ha vigyázó fülünk hegyezése meg
nem csal, az egész hátralevő lemezre megszabadulunk a korábbi lemezeken
(és koncerteken) elsősorban otromba, illúziórontó momentumként
folyton-folyvást betrappoló Rátgéber Lászlótól. Az igazság azonban az, hogy akár a Bánat még az
album jobb (!?) pillanatai közé tartozó tinglitangli kapálásába, akár a
meglehetősen kamaszos, lényegében a Tankcsapda-univerzum szövegi és
zenei eredetiségével korreláló Igen, Uram zavarbaejtő
igénytelenségébe (és a sor szinte végig így lenne folytatható)
tulajdonképpen feltűnés nélkül beilleszthető lenne a minden zenei érzék
ellen gondosan beoltott kosárlabdaedző ordenáré lábatlankodása. Az egyhangú süppedésből valamelyest kiemelkedik a Nagy, nehéz nyavalygása, igaz, ez utóbbi megjegyzésünk is (sajnálatos módon) inkább érvel a Néniket a bácsiknak szemetszúró (orrot facsaró, fület bántó stb.) gyengesége mellett, mint ellen. Hasonló enyhe fellélegzést enged permanens bosszankodásunk közepette a legősibb Kiscsillag-dalok közé tartozó Holding feltűnése, amely bár sokat vesztett kezdeti bájából és eredetiségéből, legalább maradt benne némi kraft. Bár övön alulinak hathat, egy ponton mégsem kerülhetjük el a Kispál
és a Borz emlegetését, mert bár a Kiscsillag sosem tudott még olyan
mértékig elkülönbözni zeneileg (és sajnálatosan főleg színvonal
tekintetében) a Kispáltól mint e lemezén, a Tudtam, hogy jönni fogsz,
mint az egyetlen direkt Kispál-hatásokat sejtető tétel a lemezen,
sajnálatos módon éppen az anyazenekar legrosszabb és legfeledhetőbb
gesztusait idéz föl lelki füleink előtt. Az pedig, hogy a lemezre végül, az utolsó pillanatban - ez is
közönségszavazással, a facebookon dőlt el - mégis rákerült a már jó
ideje ismert, és Lovasi egész munkásságának legékesebbjei közé tartozó,
törékeny szépségű, éteri meghittségű Sirály című dal, csak ront a
helyzeten, amennyiben a lemez legvégén, amolyan végső, nagy fricskaként
még friss alapot is kapunk a (siralmas végeredménnyel járó)
összehasonlításhoz. A felszínességnek is megvan természetesen a maga apológiája, elvégre
sehol sincs kötelező érvénnyel előírva, hogy Lovasi András és Leskovics
Gábor mindig, minden körülmények közt a mindenkori magyar értelmiség
entellektüel rockhősei legyenek, a Kiscsillag eddigi működése is már
bőven rádöbbenthetett minden emiatt fanyalgó kritikust arra, hogy
igenis, lehet igényes zenével is a seggrészeg kamaszok és butácskább
tinilányok alkotta közönségréteg felé nyitni, lám, a piaci érdek és a
zene minősége nem feltétlenül áll oppozícióban. Az már persze egészen más tészta, amikor (mintha) maga a
zenekar eszmél(ne) rá, hogyha az új közönségének való megfelelés ki
éppenséggel nem zárja, de elengedhetetlenné sem teszi a magas fokú
teljesítményt, akkor a kisebb ellenállásnak engedve akármilyen szar is
ugyanolyan sikerrel lesz eladható, mint az első két lemezük volt anno. És hát nem is állítjuk, hogy hibás volna (ha ugyan valóban így
okoskodott volna a Kiscsillag) e megfontolás, mivel a sikert illetően
fikarcnyi kétségünk sincs, ahogy egy korábbi (jóval korábbi, s még más
zenekarhoz tartozó) szövegében maga Lovasi énekelte meg, ezúttal ő is megtalálta a számítását. És ahogy a giccsmámor csúcspontján, a lemez utolsó előtti dalában fel
is zeng mindennek a jóval konkrétabb kifejtése is: tehetség, tudás és
egy, a mostani, elszomorító teljesítmény ellenére is fantasztikus életmű
megannyi érdeme után már kinek lenne joga reklamálni, amiért ezúttal
valóban "elég a maradék".
De be kell látnom, tévedtem a cikk elején: ez is épp oly találó lemezcím lett volna.
