És itt jön akkor a biztos befutó. Merthogy mikor a tavalyi évet tippelgettük, arra lyukadtunk ki, hogyha a Radiohead nem fejezi be az új lemezét időben (és hát miért is tette volna), csak ez lehet az év lemeze. Majdnem bejött.Mert hát a High Violet nem véletlenül a világ egyik legjobb zenekarának legfrissebb alkotása, szép, jól hangszerelt, karakteres számokkal, érzelmesen, de még nem giccsesen, ismerjük már a receptet. És mégse. Mégse, mégse, mégse az, amit a maguk nemében tökéletes Sad Songs for Dirty Lovers, Alligator és Boxer lemezek után elvártunk volna. Pedig az a pár gyengébbnek érzett dal (Sorrow, Anyone's Ghost, Little Faith) sem rossz, sőt, éppenséggel simán hozza a The National méltán híres bé-oldalainak átlagszínvonalát, csak a lemezen mintha valamivel halványabbak lennének olyan remekművek mellett, mint a Lemonworld, az England és társai. De még ezzel együtt is rendben lenne minden, csak legalább ne egymás után és ne a lemez legelején (2-4.) lennének pont ezek. Az olyan apróbb bosszúságokról akkor már, mint hogy a Bloodbuzz Ohion kifejezetten rontottak a koncertverzióhoz képest, hogy kivették belőle a dal szívét-lelkét adó fúvós fanfárt és meseszép bridge-t ("I'll rest my eyes till the fever's outta me / I'll rest my eyes till the river's in the sea"), és hogy én ebbe szép lassan, de biztosan belepusztulok, most hagyjuk is.
Hiszen a lemez ettől még nagyon jó, a Terrible Love a maga karcos szentimentalizmusával bombasztikus, az Afraid of Everyone Sufjan Stevens zseniális közreműködésével hátborzongató és mesteri, a Bloodbuzz (sóhaj) is nagyon jól sikerült amúgy, a Lemonworld csodálatos, az embert szó szerint átmelegíti a zene édes lüktetése, állítólag rengeteg verzióból választották pont ezt - itt el is tudom képzelni, hogy a lehető legjobban választottak - , a Runaway pont olyan eksztatikusan szép mint élőben, a Conversation 16 kicsit ugyan kilóg a sorból, mint túlzott törekvés a slágeresség felé (kicsit mintha az Anyone's Ghost is ezt nyögné), de hát olyan sorokkal mint hogy "I was afraid / I'd eat your brains / cause I'm eeevil" én a magam részéről egy rossz szót sem bírok szólni. És nincs vége az áradozásnak, az England a zenekar történetének egyik abszolút csúcspontja, ahogy a Bon Iver hathatós közreműködésével ha lehet, még szívszaggatóbbra írt Vanderlyle Crybaby Geeks, bár először azt hittem, hátrányára változott a koncertverzióhoz képest, be kellett, hogy lássam, koránt sem, egyszerűen csak még érettebb, szebb, mélabúsabb lett. Dióhéjban ilyen hát ez a lemez, remek, egyszerűen remek, valóban nem találunk szavakat, csak hát az előző háromnál valahogy még kevésbé találtunk. És ez a tendencia - legalábbis az én részemről - már elég volt ahhoz, hogy elvárássá terebélyesedjen. Márpedig ennek az elvárásnak most nem tudtak megfelelni. Ezzel a magukhoz képest halványabb teljesítménnyel érték el a második helyezést. Az se rossz azért.
(És a dölux kiadás is nagyon jó.)
(És a szenvedélyeseknek, mint én, íme egy ugyan szarabb hangminőségű, de legalább letölthető felvétel az ős-Bloodbuzzról. Kattintson mindenki, mert érdemes.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése