Mivel arisztokratikus sznobériám rendszerint meggátol mind a pop- mind a hiphopzenei produktumok élvezetében, Kanye West számomra egészen tavaly nyár végéig, esetleg őszig csak az az egoista félkegyelműn autotune-mániás segg volt, akit főleg a zseniális gayfish-videóból ismertem.És ez talán így is maradt volna, ha nincs a Linkin Park. A Linkin Park, akiket annyira szeretek leégni és magukból hülyét csinálni látni, hogy mikor a valami nemtommilyen emtíví-díjkiosztó alatt odakapcsoltam, nem kapcsolgattam tovább, meg akartam nézni, ahogy elszúrják az amúgy is tré számukat. Tényleg elszúrták. És mikor végre lekotródtak a színpadról, gondoltam, ne egye fene, megvárom, ki jön. És akkor felcsendültek a Runaway zongorahangjai, majd a look at you-look at you-ladies and gentleman-la-la-ladies and gentleman sample, ami pedig a látványt illeti: egyetlen egy szem muksó áll a bőven eltúlzott, bazinagy színpad közepén és maga nyomkodja a billentyűket. Majd a bít, a rep és az ének. Meg voltam véve.
Ez a fellépés amúgy, ha ma még vannak egyáltalán ilyenek, legendásnak is minősíthető, majd felrobbant tőle a jútyúb, gombamód kerültek fel a videók, amiket kivételes szorgalommal töröltetett le sorban az MTV. Ritka eset a mai minden-megvan-két-kattintással világban, hogy egy friss zenei esemény videója gyakorlatilag hozzáférhetetlen. Vagy legalábbis igen nehezen. Persze azért a világ nyer (mindig a világ nyer), ím, itt a videó.
És innentől kezdve elkezdtem én is várni ezt a lemezt, a lemezt, amit természetesen (elvégre is Kanye Westről van szó) az igazi rajongók már régóta és nagyjából annyira, hogy maga a megváltó is csak maksz előzenekar lehetne ehhez képest.
Én már csak azért is vártam a lemezt, hogy végre kiderüljön, hogy egyszeri és alkalmi fellángolás volt mindez, a Runaway tetszett, hát istenem, az a sláger, de a többi nyilván szar. És nem volt az, hogy a macska rúgja meg. Olyannyira nem volt az, amennyire azt a címben olvasható sorszám is híven szemlélteti.
A Dark Fantasy "Can we get much higher?" sora leszögezi, hogy miről szól ezen a lemezen minden. Egy páratlan kompozíciós tehetséggel megáldott, megalomán szupersztár nagy dobásáról, arról a lemezről, amelyen minden összejött, jó daloktól kiváló vendégzenészeken keresztül (egy-két kivétellel) a jó arányérzékig (a kivételekért ld.: a Runaway végén hallható hosszú auto-tune szólót, vagy a Blame Game amúgy szellemes ötletének kissé túlírt megoldását) minden, de minden. Olyan slágerekkel, mint az energiabomba Power, a ("Fuck SNL and the whole cast / Tell ‘em Yeezy said they can kiss my whole ass / More specifically, they can kiss my asshole / I’m an asshole? You n-ggas got jokes"), a nárcizmus non plus ultrájának tekinthető Monster (Nicky Minaj zseniális szólójával), a friss kislemez All of the Lights ("Restraining order / Can't see my daughter / Her mother, brother, grandmother hate me in that order / Public visitation / We met at Borders / Told her she take me back / I'll be more supportive") és a már emlegetett Runaway ("Let's have a toast for the douchebags, / Let's have a toast for the assholes, / Let's have a toast for the scumbags, / Every one of them that I know"). És hát a maradékot is illene felsorolni, mint nem slágert (bár potenciálisan asszem az összes track sláger lehetne), az olyan gyöngyszemeket, mint a leginkább a klasszikus hiphopra (mintha annyira tudnám, mi az - vegyük úgy, hogy inkább csak sejteni vélem) emlékeztető Gorgeous, a maga bunkó törékenységében (törékeny bunkóságában?) igen megható Blame Game, vagy a lemezt záró két, de gyakorlatilag egybeolvadó dal: a Lost in the World ("If we die in each others arms we still get laid in the afterlife") és a Who Will Survive in America (ezek a Power és a Runaway mellett talán a lemez harmadik legkiemelkedőbb pontját adják).
Bár nehéz bármit is kiemelni, lám, egy sorral feljebb mégis megtettem. Ez azonban ne tévesszen meg senkit, a My Beautiful Dark Twisted Fantasy közel teljesen egységes színvonalú, végig a legmagasabb szintű zenei élvezetet nyújtó anyag, olyan zene, ami már kinövi nemcsak a zsánerskatulyákat, de a műfaji besorolásokat is, ki- illetve szétfeszíti a hiphop, a rap, az rnb és a többi vonatkozó műfaj határait is és önálló életre kel, nemcsak dalszinten, hanem magas szinten, furmányosan megkomponált egészét tekintve is. Az a fajta lemez, ami pont akkor ér véget, mikor már túlzásnak éreznénk, ha csak egy perccel is tovább tartana, de még hiányérzetet keltene bennünk, ha akár csak egy perccel is rövidebb lenne. A vállalt sznobizmusa, befogott orral finnyázva szemlélő látásmódja miatt sokat szekált, mégis a világ egyik legfontosabb könnyűzenei szaklapjának tekinthető Pitchfork szinte példátlan módon 10.0-ás osztályzatot adott a lemezre.
Persze félreértés ne essék, a legnagyobb sznoboknál már csak a legnagyobb ellensznobok sznobabbak, így garantáltan a legnagyobb örömmel vitatkoznék velük. De nem nagyon tudnék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése